A Szentatya beszélgetése a papokkal a papság évének lezárásakor a Szent Péter téren tartott imavirrasztás során – P. Vértesaljai László SJ sorozata

Június 10-én, Jézus Szíve ünnepének előestéjén, a papság évének lezárása alkalmából XVI. Benedek pápa imavirrasztást vezetett a Szent Péter téren a világ minden részéről érkezett 15 ezer pap részvételével.
A szertartás egyik mozzanata volt a papok és a pápa kötetlen beszélgetése. Az öt földrész képviseletében egy-egy pap, kérdést tett fel a Szentatyának, aki rögtönzött szavakkal válaszolt. P. Vértesaljai László SJ sorozatának ötödik, utolsó részében most az Óceániából érkezett atya kérdését és XVI. Benedek válaszát ismertetjük.
Kérdés: Szentatya, don Anthony Denton vagyok, Óceániából jövők, pontosabban Ausztráliából. Ma este itt nagyon sokan vagyunk papok. Tudjuk azonban, hogy szemináriumaink nincsenek tele és hogy a jövőben, a világ különféle részén, a hivatások számának csökkenése, talán durva csökkenése vár ránk. Mit tudunk tenni valóban hatékonyan a hivatásokért? Hogyan ajánljuk napjaink fiataljainak a mi életünket, benne azzal, ami nagyszerű és szép?
Szentatya: Köszönöm. Valóban, Ön korunk egy nagy és fájdalmas problémáját érinti ismét. Mégpedig a hivatások hiányát, aminek következtében a helyi egyházak abba a veszélybe kerülnek, hogy elsorvadnak, mert hiányzik az élet Igéje, hiányzik az Eucharisztia szentsége. Mit tegyünk? A kísértés nagy, hogy mi magunk vegyük kezünkbe a helyzetet, hogy alakítsuk át a papságot, Krisztus szentségét, azt, hogy Ő választott bennünket, egy olyan foglalkozássá, egy olyan „job”-bá, melynek megvan a maga szolgálati ideje, ami pusztán csak saját magunkra tartozik, és amit éppúgy végzünk, mint bármilyen más hivatást. De ez egy kísértés, nem is oldja meg a problémát. Saulra, Izrael királyára kell gondolnom, aki a filiszteusok elleni csata előtt Sámuelt várja, az Úrnak járó szükséges áldozatért. És amikor Sámuel nem érkezik a várt pillanatban, ő maga teljesíti be az áldozatot, minthogy nincsen pap. Azt gondolja, hogy így megoldja a problémát, de természetesen nem oldja meg, mert saját kezébe veszi azt, amit nem tehet meg, csak maga az Isten. Eszerint a gondolkodásmód szerint nem lenne szabad várni, hogy a dolgok valóban Isten módja szerint alakuljanak. Ennek megfelelően, ha mi is csak úgy végeznénk a dolgunkat, mint egyet sok más munka között, lemondva a szakralitásról, az újdonságról, a szentség különleges jellegéről, ami egyedül Istentől ered, és ami csak az ő meghívásából származik és így nem a mi teljesítményünktől függ, valójában nem oldanánk meg semmit. Annál inkább kell – amiként az Úr maga hív erre bennünket – hogy könyörögjünk az Istenhez, kopogtassunk az ajtón, Istennek a szívén, azért hogy adjon hivatásokat. Imádkozzunk nagy állhatatossággal, nagy eltökéltséggel, nagy meggyőződéssel, állandóan, bizalommal, még akkor is, ha csak úgy hagyja mindezt, ha megvárakoztat bennünket, amint azt Saullal tette, túl azon az időn, amit mi előre elterveztünk. Ez tehát az első szempont számomra: bátorítsuk a híveket, hogy legyenek alázatosak, hogy bizakodjanak, bátran és állhatatosan imádkozzanak a hivatásokért, kopogtassanak Isten szívén, hogy adjon nekünk papokat. Ezen túl szeretnék még talán három szempontot említeni. Az első: nekünk mindannyiunknak meg kell tenni minden lehetségest, hogy olyan módon éljük a saját papságunkat, hogy az mind meggyőzőbb legyen, hogy a fiatalok elmondhassák: ez egy igazi hivatás, így lehet élni, így valami lényeges dolgot lehet tenni a világért. Gondolom, senki nem lett volna közülünk pap, ha nem ismert volna meggyőző papokat, akikben égett az Úr szeretetének a tüze. Tehát ez az első: törekedjünk mi papok arra, hogy meggyőzőek legyünk. A második szempont, hogy fohászkodjunk, miként már említettem, kezdeményezzünk imádságot, és legyen bennünk alázat, bizalom, hogy beszéljünk az Úrral, erővel és határozottsággal. A harmadik szempont: legyünk bátrak a fiatalokkal beszélni abban a helyzetben, amikor Istenre gondolhatnak, aki hívja őket, mert néha szükséges egy-egy emberi szó, hogy megnyissa a hallást az isteni hívásra. Beszélni kell a fiatalokkal és mindenekelőtt segíteni kell őket, hogy találjanak egy életszerű környezetet, amelyben élhetnek. A mai világ olyan, hogy szinte kizártnak tűnik benne egy papi hivatás megérlelődése. Szükségük van egy olyan környezetre, melyben megjelenik a hit szépsége, melyben megmutatkozik, hogy ez az életmód „az” életmód és így segítsük őket, hogy találjanak mozgalmakat vagy plébániákat - közösséget a plébánián – vagy más kontextusban, melyben tényleg körülveszi őket a hit, az Isten szeretete és nyitottak maradhatnak, hogy megérkezzék az Isten hívása és segítse őket. Egyébként pedig, hálát adok az Úrnak korunk összes szeminaristájáért, a fiatal papokért és imádkozzunk. Az Úr megsegít bennünket!