Janka Ferenc atya, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa főtitkár helyettesének beszámolója a kongresszusról

Erdő Péter bíboros úr köszöntőjében az egykori esztergomi nagyszeminárium, a mai Szent Adalbert központ sorsán keresztül vázolta fel a magyar egyház történetét: dicső múlt, szovjet megszállás, lepusztulás, renoválás, új feladatmegosztás, új reménység.
A konferencia első előadója, Székely János püspök, az ószövetségi kor zsidó és pogány prófétáit összehasonlítva megállapította: az igaz Isten prófétái beszélnek csak meghívásuk történetéről. Isten nem valamit akar tőlük, hanem őket magukat akarja, ezért lesz létük egésze prófétai, nem csupán üzenetük vagy cselekedeteik. A papi cölibátus igazi értelme is ez a prófétai, teljes Istennek ajándékozottság. Ennek öröme a többi evangéliumi tanácsot (a szegénységet és az engedelmességet) is komolyan vevő életen keresztül sugárzik át igazán.
Jean-Luis Bruguès érsek, a Nevelési Kongregáció titkára Benedek pápa papi évet záró beszédének két gondolatát elemezte, Mario Llanos szalézi professzor a Papi Hivatások Pápai Műve által kezdeményzett világméretű felmérés eredmenyeit ismertette. Juan Uriarte, spanyol nyugalmazott püspök, a papi hivatások gondozásának konkrét körülményeiről, a döntés körüli félelmekről, a hivatástisztázást gátló és segítő tényezőkről beszélt.
A tapasztalatok sorát Bosák Nándor püspök úrnak, a MKPK hivatásrefensének a magyar helyzetet bemutató előadása nyitotta meg. Bodor György atya a papok éve kapcsán rendezett magyarországi rajzpályázatot mutatta be. Az olasz delegáció a papi élet jelenlegi nehézségeiről készített tudományos igényű tanulmányok eredményeit ismertette, így segítve a problémákkal való őszinte szembenézést, ezek kezelését illetve megelőzését. A francia küldöttség a papokról kialakított képet újszerű módszerekkel bemutató, eleinte kételyektől kísért, utólag nagy sikert arató országos médiakampányukat mutatta be.
A nyelvi csoportok elmélyítették és a saját helyzetükre alkalmazva kifejtették, hogy a hallottakkal kapcsolatban milyen saját negatív illetve pozitív tapasztalataik vannak, s ennek kapcsán fogalmaztak meg a jövőre vonatkozó elképzeléseket. Három kulcsfontosságú észrevétel volt. Az első szerint a tapasztalatok azt mutatják, hogy a hivatásszolgáltra függetlenített pap vagy szerzetes/nő rövidtávon is nagyon hatékonyan segítheti a papi és szerzetesi hivatást érzők pozitív döntését. A második a média (különösen az internet) professzionális használatának fontosságát, a harmadik pedig az egyházi élet minden területén a hivatásokat prioritásként megélő hivatáskultúra jelentőségét emelte ki.
Az előadások információkban és javaslatokban nagyon gazdagok és szerteágazóak voltak. Szövegük megtalálható internetes honlapon további tanulmányozásra (www.vocations.eu).
A konferencia impulzusait összegezve azt mondhatjuk, hogy az egyház hivatáspasztorációjában is különböző szintek vannak: a Vatikán világméretű, a CCEE európai szintű kompetenciája, a püspöki karok országos hatóköre, az egyházmegyék és a papok szintje. Vannak, akik a bázis, a hívő és a pap személyes kapcsoltának fontosságát, mások a püspökök szerepének nélkülözhetetlenségét emelik ki, titkárságunk szerepe pedig éppenséggel a vatikáni és az európai dimenzió iránti fogékonyság növelése, az egyes nemzeti egyházi struktúrák és helyzetek értékelő megismerése, a tapasztalatok értő cseréjének elősegítése a papi identitás megerősítése és további hivatások ébresztése szempontjából.
Meg vagyok győződve arról, hogy ezek a különböző szintek és a különböző tapasztalatok a hallgatók megfelelő nyitottsága és az előadók hozzáértő tájékoztatása révén egymás számára ajándékokká válhatnak.
Oravecz Imrének a Kilencedik koan című verse a Hopik könyvéből így fogalmaz:

A fent fent van,
a közép középen van,
a lent lent van,
a lentet a közép köti össze a fenttel,
az embert a szeretet köti össze Istennel.

Többféle módon is alkalmazhatjuk a hivatásszolgálatra ennek a versnek a zseniális egyszerűségét:
Ha a „fent” a hivatás ideálja, akkor ezt a hétköznapi tapasztalatok „lentje” csak azért nem teszi elérhetetlensége miatt véglegesen kiábrándítóvá, mert az a dinamikus közép, a szeretet újra és újra összekapcsolhatja az ideálist és a reálist.
Ha a Vatikán világméretű és a CCEE európai tágassága a „fent”, akkor a személyes kapcsolatok „lenti”, a bázis szintjén jelentkező intenzitása tükrében ez csak azért nem lesz teljesen irreális és irreleváns, mert a köztes fokozatokban szolgálók szeretete közvetítheti azt a szimpátiát, amely által a különböző helyzetekben dolgozók osztozhatnak egymás szenvedéseiben, örülhetnek egymás sikereinek, őszintén becsülhetik egymás személyét és munkáját.
A fent fent van,a közép középen van,/a lent lent van,
a lentet a közép köti össze a fenttel,/ az embert a szeretet köti össze Istennel.
A „fentnek” a „középnek” és a „lentnek” azonban van egy mély teológiai és misztikus nyitottsága is. Hiszen mi más tarthatná személyi egységben Krisztus isteni természetének „fentjét” és önkiüresedesével vállalt emberi természetének „lentjét” mint az a Szeretet, aki az Isten maga?
Mi másra utalhatna az Atya „fentje” és az egyszülött Fiú „lentje” közötti örök „közép”, ha nem arra a Szentlélekre, aki minden vigasztalás, minden bátorítás, minden eksztatikus beteljesedés ajándéka?
Amikor emberi és papi hivatásunk, vagy a hivatásszolgálat helyzeteit, „fentjeit” és „lentjeit” elemezzük, akkor ez a „közép”, ez a dinamikus szeretet óvjon meg minket minden szélsőségtől. Saját hivatásunkat és a hivatások érdekében tett szolgálatunkat pedig annak a hitnek és reménynek az ajándékára alapozzuk, hogy sem magasság sem mélység, sem hatalmasságok sem erősségek, nem szakíthatnak el bennünket Isten szeretetétől, ami a mi Urunk Jézus Krisztusban van.