A Szentatya és a papok kötetlen beszélgetése a Papság évét lezáró szertartás vigíliáján - P. Vértesaljai László 3. része

Folytatjuk P. Vértesaljai László sorozatát arról az imavirrasztásról, amelyet június 10-én,
Jézus Szíve ünnepe előestéjén a Szent Péter téren 15 ezer pap jelenlétében imavirrasztást tartottak a papi év lezárása alkalmából.
XVI. Benedek pápa is részt vett az imavirrasztáson és az öt kontinenst képviselő egy-egy pap kérdésére szabadon fogalmazott választ adott.

Szentatya, Karol Miklosko a nevem, Európából jövök, pontosabban Szlovákiából és misszionárius vagyok Oroszországban. Amikor bemutatom a szentmisét, magamra találok és értem, hogy itt önmagamra, gyökereimre és küldetésem erejére lelek. A kereszt áldozata felfedi nekem a Jó Pásztort, aki mindenét adja nyájáért és minden bárányáért. Amikor azt mondom: „Ez az én testem… és ez az én vérem”, mely áldozatul adatik és ontatik értünk, akkor megértem a cölibátus és az engedelmesség szépségét, amit szabadon megígértem a szentelésem pillanatában. A cölibátus - a maga természetes nehézségeivel együtt ugyan - de mégis magától értetődőnek tűnik számomra, amikor Krisztusra tekintek, ám szinte elkábít a sok közönséges kritika, mellyel ezt az adományt illetik. Alázattal kérem, Szentatya, világosítsa meg nekünk az egyházi cölibátus mélységét és autentikus értelmét.


Szentatya:


Köszönet kérdése két részéért. Az első megmutatja a cölibátusunk állandó és eleven alapját, a második pedig mindazon nehézségre utal, amelyek közepette élünk. Fontos az első rész, vagyis hogy életünk középpontjában valóban a szent Eucharisztia mindennapi ünneplésének kell állnia. Itt központi jellegűek az átváltoztatás szavai: „Ez az én testem… és ez az én vérem”, vagyis hogy mi Krisztus nevében beszélünk. Krisztus megengedi nekünk, hogy az ő „én”-je nevében szóljunk. Krisztus önmagába vonz bennünket és megengedi, hogy egyesüljünk az ő „én”-jével. Így ezen aktus révén, hogy tudniillik magába vonz minket, a mi „én”-ünk az övével egyesül és így megvalósul az állandóság, papságának egyetlensége. Ezáltal valóban ő marad mindig az egyetlen pap, mindazonáltal nagyon is jelen marad a világban, mert saját magába visz bennünket és így teszi jelenvalóvá rajtunk keresztül a papi küldetését. Ez azt jelenti, hogy Krisztus Istenébe vagyunk mintegy „belevonzva”, és az ő „én”-jével való egyesülés az, mely megvalósul az átváltoztatás szavai által. Az „én téged feloldozlak” formulában is – mert közülünk önmagától senki sem oldozhatna fel bűnöket - Krisztusnak, az Istennek az „én”-je az, mely egyedül bűnöket tud megbocsátani. Az ő „én”-jének a mienkével való egyesülése magában foglalja, hogy a Feltámadott valóságába vonzott bennünket. A feltámadás élete felé tartunk, melyről a Máté evangélium 22. fejezete beszél a szadduceusoknak: az egy „új” élet, amelyben már benne vagyunk. Fontos megengedni, hogy behatoljunk mindig újból Krisztus „én”-jének velünk való azonosulásába, és hogy ez vigyen bennünket a feltámadás világába. Ebben az értelemben a cölibátus egy elővételezés, anticipálás. Átlépjük a jelen időt. Hagyjuk magunkat és az időnket is a feltámadás világa, Krisztus újdonsága felé vinni, az új és igazi élet felé. Tehát a cölibátus egy elővételezés, mely az Úr kegyelme által valósul meg, aki magához vonz bennünket, a feltámadás világa felé. Ez arra szólít fel bennünket, hogy haladjuk meg önmagunkat, ez a jelent, a jövő igazi jelene felé, ami a mában lesz jelenvalóvá. És itt vagyunk most egy nagyon fontos pontnál. A mai világ kereszténységének egyik nagy problémája, hogy nem gondol többé Isten jövőjére. Látszólag ugyanis elég ennek a világnak a jelen. Csak ezt a világot akarja, csak ebben a világban akar élni. Így valójában bezárja az ajtót a létezés igazi nagysága előtt. A cölibátus értelme a jövő elővételezésével valójában ezeknek az ajtók megnyitását jelenti, hogy nagyobbá tegyük ezt a világot, hogy megmutassuk a jövő valóságát, amit már most a jelenben kell megélnünk. Meg kell élni a hit tanúságtételét, hinni valóban, hogy az Isten létezik, hogy Isten belép az életembe, hogy életemet Krisztusra, a jövő életre alapozhatom. Mindannyian ismerjük azt a közönséges kritikát, melyről ön beszélt. Igaz, hogy az agnosztikus gondolkodás számára, a világban, melyben Isten számára nincs hely, a cölibátus egy nagy botrány, mert éppen azt mutatja, hogy valóságként, megélt valóságként kell számba venni. Az Úr, az ő eljövendő világa így valóság lesz a mi időnkben. Ennek pedig az előbbi kritika szerint el kell tűnnie! Bizonyos szempontból meglephet bennünket ez az állandó kritika a cölibátus ellen, egy olyan időben, amikor egyre inkább divattá válik nem házasodni. De ez a nem-házasodás egy teljes egészében és alapvetően más, a cölibátustól különböző dolog, mert a nem házasodás azon az akaraton alapul, hogy csak önmaguknak éljenek és ne fogadjanak el semmiféle végleges köteléket, hogy életüket minden pillanatban teljes önállóságban éljék, hogy minden pillanatban szabadon döntsenek arról, mit csinálnak és mit akarnak az élettől. Ez tehát egy „nem” a kötelékre, egy „nem” a véglegességre. Élet ugyan, de csak saját maguk számára.
Ugyanakkor a cölibátus éppen az ellenkező: végleges „igen”, annak megengedése, hogy az Isten kézen fogja, hogy az Isten kezébe tegye magát, az ő „igen”-jébe lépjen. Így tehát a hűség, a bizalom cselekedete, olyan tett, mely a házasságban a hűséget feltételezi. Valójában az ellentettje ennek a „nem”-nek, ennek az önállóságnak, mely nem akar elköteleződni, nem akar kötelékbe lépni. Így éppen ezáltal, a végleges „igen” az, mely feltételezi, megerősíti a házasság végleges „igen”-jét. Ez a házasság bibliai forma, a férfi és nő létének természetes formája, alapja a nagy keresztény kultúrának, a világ nagy kultúráinak. Ha eltűnik, akkor az szétrombolja a kultúránk gyökerét. Ezért a cölibátus megerősíti a házasság „igen”-jét a világ jövőjére mondott „igen”-jével. Így akarunk tovább menni és megjeleníteni egy olyan hitnek a botrányát, mely mindent Isten létezésére tesz fel. Tudjuk, hogy e mellett a nagy botrány mellett, amit a világ nem akar látni, léteznek a mi elégtelenségeink másodlagos botrányai is, a bűneinké, amelyek elhomályosítják az igazi és nagy botrányt és elgondolkodtatnak: „Ezek vajon nem Isten fundamentumán élnek?”. De annyi hűség van! A cölibátus - éppen a kritikák mutatják meg - nagy jele a hitnek, Isten jelenlétének a világban. Kérjük az Urat, hogy segítsen bennünket szabaddá válni a másodlagos botrányoktól, hogy jelenvalóvá legyen a nagy botránya a hitünknek, a bizalmunknak és az életerőnknek, mely Istenben és Jézus Krisztusban találja meg fundamentumát.