A Szentatya beszélgetése a papokkal a papi év lezárásakor a Szent Péter téren tartott imavirrasztás során 2. rész – P. Vértesaljai László sorozata

Jézus Szíve ünnepe előestéjén a Szent Péter téren 15 ezer pap jelenlétében imavirrasztást tartottak a papi év lezárása alkalmából. XVI. Benedek pápa is részt vett az imavirrasztáson és az öt kontinenst képviselő egy-egy pap kérdésére szabadon fogalmazott választ adott.
Második kérdés (Afrika, Elefántcsontpart - teológia-spiritualitás)
Szentatya, Mathias Agnero vagyok, Afrikából jövök, pontosabban Elefántcsontpartról. Ön egy teológus pápa, miközben mi, amennyiben sikerül, éppen csak néhány könyvet olvasunk a képzésünkre. Úgy tűnik, mindazonáltal, hogy szakadék támadt a teológia és a tanítás, még jobban mondva a teológia és a spiritualitás között. Szükségét érezzük, hogy a tanulmányaink ne legyenek akadémikus jellegűek, hanem táplálják a lelkiségünket. Érezzük, hogy szükségünk van erre, ugyanazon lelkipásztori munkában. Némelykor úgy tűnik, a teológiának Isten nem a középpontja és Jézus nem az „első teológiai hely”, hanem a teológia ízléseket és zavaros áramlatokat követ. Következményként elszaporodnak a személyes vélekedések, melyek megengedik, hogy fellépjenek az Egyházban is nem katolikus gondolatok. Hogyan is ne vesztenénk el a tájékozódásunkat az életünkben és a szolgálatunkban, amikor a világ ítéli meg a hitet és nem fordítva. Úgy érezzük, eltávolodtunk a középponttól.
Szentatya: Ön egy nagyon nehéz és fájdalmas problémát érint. Tényleg van egy olyan teológia, mely mindenekelőtt akadémikus akar lenni, tudományosnak tűnik és elfelejti az életszerű valóságot, Isten jelenlétét, jelenlétét közöttünk, hogy ő ma is szól hozzánk, nem csak a múltban. Már Szent Bonaventúra megkülönböztette saját korában a teológia két formáját, mondván: „Van egy teológia, mely az értelem arroganciájából ered, és amely mindent uralni akar. Az Istent alanyból tárggyá fokozza le, miközben alanynak kellene lennie, aki szól hozzánk és vezet bennünket”. Valóban létezik a teológiának egy ilyen félreértése, ami az értelem arroganciája és nem táplálja a hitet, hanem elhomályosítja Isten jelenlétét a világban. Aztán, van egy olyan teológia, mely inkább szeretetből akarja ismerni azt, akit szeret, ezt a teológiát a szeretet ösztönzi, a szeretet vezeti. Ez az igazi teológia, amely Isten, Krisztus szeretetéből jön és mind mélyebben akar belépni a Krisztussal való közösségbe. Valójában napjaink kísértései nagyok, mindenekelőtt felvetődik a modern világlátás egyik fajtája…. Például úgy, hogy végső kritériummá válik, amikor is nem lehetséges e szerint a modern világszemlélet szerint, vagyis nem történhetett meg valójában, hogy Isten belép a világba. E szempont szerint minden úgy van, ahogy mindig is volt, hogy a történelmi események mindig ugyanazon fajtából valók, mely kizárja az Evangélium újszerű mivoltát, kizárja Isten betörését a világba, az igazi újdonságot, ami a hitünk öröme. Mit is kell tenni? Mindenekelőtt a teológusoknak mondanám: Legyetek bátrak! És szeretnék köszönetet mondani sok teológusnak, akik jó munkát végeznek. Igen, vannak visszaélések, tudjuk ezt, de a világ minden táján van sok-sok teológus, akik valóban élik az Isten Igéjét, a szemlélődésből táplálkoznak, élik az Egyház hitét és segíteni akarnak, hogy ez a hit jelen legyen a napjainkban. Ezeknek a teológusoknak mondok most nagy köszönetet. (Taps) És szólok a teológusokhoz általában: Ne féljetek a tudományosságnak ettől a kísértetétől!. 1946-tól kezdve követem a teológiát. ’46 januárjában kezdtem el teológiát tanulni és így tehát a teológusok három nemzedékét láttam, mondhatom, azoknak az időknek a hipotézisei, melyek később a hatvanas és nyolcvanas években a legújabbak voltak, abszolút tudományosak, szinte abszolút dogmatikusak, de időközben mégis megöregedtek és ma már nem érvényesek többé! Több közülük szinte nevetségesnek tűnik… Tehát, legyetek bátrak, ellenállni a látszólagos tudományosságnak! Ne vessétek alá magatokat a pillanat ötleteinek, hanem gondolkodjatok az Egyház nagy hitéből indulva, mely minden időben jelen van, és utat nyit számunkra az igazságnak. Mindenekfölött pedig ne gondolkodjatok a pozitivista értelem módján, mely kizárja a transzcendenst, ami így persze nem megközelíthető. Ez nem az igazi teológia! Ez az értelem gyenge, mely csak a megtapasztalhatót mutatja be, ez valójában elégtelen értelem. Mi teológusok azt a „nagy értelmet” kell, hogy használjuk, amelyben Isten megmutatkozik, és amely nyitott Isten nagyságára. Bátrak legyünk, hogy túllépjünk a pozitivizmuson, hogy eljussunk annak a megtapasztalásához, Aki velünk van és mi Ővele. Nekem ez nagy jelentőségűnek tűnik. Tehát hordozzuk a nagy, a tágas értelem bátorságát, és legyünk alázatosak, ne dőljünk be a pillanatnyi feltevéseknek, éljünk a minden idők Egyházának a hitéből! Nincs nagyobb többség a szentek többségénél. Az igazi többség a szentek az Egyházban és a Szentekhez kell igazodnunk! (Taps)
Aztán, a szeminaristáknak és a papoknak ugyanazt mondom: gondoljátok meg, hogy a Szentírás nem egy elszigetelt könyv, az Egyház élő közösségében él, ugyanaz az alanya minden századon át és biztosítja az Isten Igéje jelenlétét. Az Isten nekünk adta az Egyházat, mint élő alanyt, a pápával közösségben levő püspökök struktúrájával. A világ püspökeinek ez a nagy valósága - a pápával való közösségben - biztosítja az igazság állandó tanúságtételét. Legyen bizalmunk a pápával közösségben levő püspökök permanens Tanítóhivatalában, amely Isten jelenlétét képviseli. Legyen bizalmunk az Egyház életében! Mindenekelőtt azonban legyünk kritikusak. A teológiai képzés – ezt elsősorban a szeminaristáknak mondom – minden bizonnyal nagyon fontos. Korunkban jól kell ismernünk a Szentírást, a szekták kihívásaival szemben is. Legyünk valóban a Szentírás barátai, ismerjük korunk szellemi áramlatait, hogy értelmesen válaszolhassunk - Pál Apostol szavával szólva – „számot adva hitünk értelméről”. A képzés nagyon fontos. De legyünk kritikusak: a hit kritériuma az a kritérium, mellyel a teológusokat és a teológiákat látjuk. Ebben az összefüggésben II. János Pál pápa egy abszolút biztos kritériumot adott nekünk a Katolikus Egyház Katekizmusában. Itt látjuk a hitünk szintézisét és ez a katekizmus valóban döntő szempont, hogy lássuk: valójában hová vezet egy teológia, elfogadható-e vagy sem. Tehát, ajánlom ennek a könyvnek az olvasását és tanulmányozását, mert így előbbre haladhatunk a pozitív értelemben vett kritikus teológiával, mely kritikus a divatos irányzatokkal szemben, ugyanakkor nyitott az igazi újdonságok, Isten Igéje kimeríthetetlen mélysége iránt, aki újból felfedi magát minden időben, így korunkban is.