Mamberti érsek felszólalása a kubai katolikus szociális héten

Dominique Mamberti érsek, a Vatikáni Államközi Kapcsolatok titkára részt vesz a Kubában június 16-tól 20-ig tartó „Katolikus Szociális hét” elnevezésű egyházi rendezvényen. A Havannában tartott, a „Reménység tanúi és a béke megteremtői” címet viselő ötnapos rendezvény célja, hogy előadások és vitafórumok révén előmozdítsák a kubai társadalom különféle rétegei között a kiengesztelődést és a kölcsönös megértést. Mamberti érsek szerdán, a találkozó megnyitóján mondta el hosszú beszédét, amelyben az „állam laikus mivoltát” elemezte, főként a pápák társadalmi tanítása tükrében. A téma világosan utal annak aktualitására: a hivatalosan egy kommunista párt által vezetett Karib-tengeri szigetországban milyen módon lehet értelmezni az állam és a hívő polgárok kapcsolatát, milyen jogok és kötelességek kötelezik és illetik egyik és másik felet.

A havannai Szent Jeromos egyetemi kollégiumban tartott előadásában Mamberti érsek mély történeti áttekintését adta a problémának. Mindenekelőtt a szociális hét célját összegezte Mamberti érsek: a legfontosabb célkitűzés, „megerősíteni a laikátus, vagyis a világi hívek hivatását és küldetését az egyházban és a társadalomban”. A laikátus illetve laicitás kifejezések jóllehet jelenleg és az újkorban az állam egyik tulajdonságára vonatkoztak, eredetileg csak a kereszténységen belül értelmezték és tartalmát is ott kapta. Ősi kérdés ez, amit a megtestesülés révén az Istenember Jézus Krisztus így fogalmaz meg: „adjátok meg az Istennek, ami az Istené és a császárnak, ami a császáré” (Lk 20,25). A laicitás önmagában véve – ahogy Benedek pápa is tanítja – nem áll ellentétben a hittel. Sőt, a hitnek egy sajátos gyümölcse, mert a keresztény hit kezdettől fogva egyetemes vallás volt, vagyis egyetlen állammal sem lehetett azonosítani, s noha jelen volt minden államban, mégis minden államtól különbözött.

A laikus szó gyökere egyházi környezetben fogant. Az egyszerű keresztény hívő állapotát jelölte, aki nem tartozott sem a papi rendhez, sem a szerzetesekhez. Ma is ismeretes ez a megkülönböztetés a megkereszteltek között: laikusok azok a keresztények, akik nem részesültek a papi rend szentségében, vagyis a laikus szó a klerikus fogalom-párja. A fejlődés következő fázisában a laikus kifejezés már nem a keresztények közötti funkcionális különbséget teszi szóvá, hanem a középkor társadalmában az egyházi tekintély és civil hatalom képviselőit különíti el. Fontos azonban annak ismerete, hogy az egyházi és a polgári hatalom képviselői, jóllehet szemben állhattak egymással, mégis egyazon keresztény társadalom tagjai voltak. A felvilágosodás kora és különösképpen is a francia polgári forradalom adott először a laikus szónak egy teljesen más értelmet, egészen odáig menően, hogy szembeállította a civil élet világát az egyházi élet világával. Benedek pápa erről a gyökeres váltásról állítja: „a közélet és a magánélet kategóriáinak szembeállításával a laicitás végül oda érkezett, hogy szembefordították azzal, amitől pedig eredetét vette, vagyis a vallási élettel”. Mamberti érsek a fogalomtisztázás után a laicitás és a vallásszabadság kapcsolatáról szólt. Sajnálatos módon egy olyan értelmezés lett uralkodóvá korunkban világszerte, mely a laicitást, mint alapvető emberi jogot csak az állam szempontjából tekinti az ember vallásos létével szemben. Ez a felfogás nemcsak semleges, hanem negatív, nemcsak közömbös, hanem támadó az ember szabad vallásgyakorlásával szemben. Mamberti érsek előadása zárórészében az államnak a keresztényekkel szembeni elvárásait vázolta, majd a keresztény polgároknak az állammal szemben fennálló igényeit fogalmazta meg. A „Katolikus Szociális hét” elnevezésű rendezvény másik nagy jelentőségű előadását P. Jorge Cela jezsuita tartotta, aki módszeresen elemezte Benedek pápa „Caritas in veritate” kezdetű enciklikáját.