A papság részéről soha többé nem fordulhatnak elő visszaélések – XVI. Benedek homíliája a papság évét lezáró szentmisén

Pénteken, Jézus Szentséges Szíve főünnepén a Szent Péter téren tartott szentmisével zárta be XVI. Benedek pápa a papi évet. Tizenötezer fehér albába öltözött pap koncelebrált a Szentatyával, amihez hasonló nagy közös szentmisét még nem tartottak Rómában.

A papságnak szentelt év, amelyet az arsi szent plébános halála után 150 évvel ünnepeltünk, a végéhez ért. Példája ismét rávilágított a papi szolgálat nagyságára és szépségére. A pap nem egyszerű hivatalnok, hanem olyan szolgálatot végez, amelyet egyetlen ember sem tudna saját maga erejéből megtenni: Krisztus nevében feloldozza bűneinket, és így, Istenből kiindulva megváltoztatja életünket. A kenyér és a bor felett kimondja Krisztus hálaadó szavait, amelyek az átváltoztatás szavai, és amelyek jelenvalóvá teszik magát a feltámadt Krisztust, testét és vérét. Ezáltal átváltoztatják a világ elemeit. Olyan szavak ezek, amelyek szélesre tárják a világot Isten felé és vele egybefűzik azt. A papság nem pusztán hivatal, hanem szentség – hangsúlyozta a pápa. Isten a törékeny embert arra használja fel, hogy rajta keresztül jelen legyen a világban és az emberek javát szolgálja. A „papság” szóban rejlik Isten merészsége, amellyel magát az emberekre bízza.

A papság évében hálát kívántunk adni Istennek, hogy gyengeségeink ellenére ránk bízza magát. Meg akartuk mutatni ismét a fiataloknak, hogy ez a hivatás, ez a szolgálat, amely Istenért és Istennel való szeretetközösség, valóban létezik. Isten várja igenlő válaszunkat. Az egyházzal együtt ismét fel kívántuk hívni a figyelmet arra, hogy ezt a hivatást Istentől kell kérnünk. Várható volt, hogy a papság újbóli ragyogása nem tetszik az „ellenségnek”. Azt szerette volna, ha a papság eltűnik, ha Isten kiszorul a világból. És éppen ez történt ennek a papság szentsége feletti örömnek szentelt évben. Napvilágra kerültek papok bűnei, amelyeket főleg kiskorúak ellen követtek el. Ismételten bocsánatot kérünk Istentől és az érintett személyektől, miközben megígérjük, hogy minden lehetőt megteszünk: ehhez hasonló visszaélések soha többé ne forduljanak elő. Megígérjük: a papi szolgálatra jelentkezőknél a képzés során mindent elkövetünk, hogy mérlegeljük hivatásuk hitelességét. Még inkább arra törekszünk, hogy elkísérjük papjainkat útjukon, kérve az Urat, hogy oltalmazza és őrizze meg őket az élet veszélyei közepette. Ha a papság évének az lett volna a célja, hogy saját személyes, emberi szolgálatainkat dicsőítsük, akkor ezek az események mindenképpen meghiúsították volna sikerét. Azonban éppen az ellenkezőjéről volt szó: hálát adtunk Isten ajándékáért, hitünk kincséért, amely „cserépedényekben” van elrejtve – utalt Szent Pál tanítására a pápa. Mindaz, ami történt, megtisztulásra ösztönöz bennünket. Olyan feladat ez, amely elkísér minket a jövő felé, még jobban felismerjük, és még inkább szeretjük Isten nagy ajándékát.

A Szentatya ezután Jézus Szentséges Szívének ünnepéről elmélkedett. Betekintünk Jézus szívébe, amelyet halálakor a római katona lándzsája nyitott meg számunkra, magának Istennek a szívét tárva elénk. Az ünnep liturgiájából kiindulva a pápa a 23. zsoltár szavait elemezte: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt”. Jézus papsága, szíve mélyén gyökerezik, minden papi szolgálat örökös alapját és ismérvét jelenti. Minden papi szolgálatnak Jézus szívében kell horgonyt vetnie, onnan kell kiindulnia.

Isten, mint jó pásztor, személyesen gondoskodik az egyénekről és az egész emberiségről. A világ vallásai mindig is felismerték, hogy végső elemzésben csak egyetlen Isten létezik. Látszólag azonban ez a távoli Isten más hatalmak és erők sorsára, más istenségekre hagyta a világot. Nem jelentett veszélyt, de segítséget sem nyújtott. Ezért nem volt szükséges, hogy foglalkozzanak vele. Furcsa módon ez a gondolat a felvilágosodás korában ismét felmerült. Sokan nem is vágytak arra, hogy Isten törődjön az általa teremtett világgal. Azonban ahol Isten gondoskodását és szeretetét zavarónak érzik, ott az emberi természet a visszájára fordul. Az evangélium Istene azonban ismer engem és törődik velem – folytatta elmélkedését a Szentatya. Isten azt akarja, hogy a papok osztozzanak vele az emberek iránti gondoskodásában. „Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem” (Jn 10, 14) – olvassuk János evangéliumában. „Ismerni” a Szentírásban azt is jelenti, hogy közel állunk valakihez, szeretjük őt. A papok feladata, hogy „megismerjék” az embereket, Istenből kiindulva és Isten távlatában velük együtt haladjanak az Istennel való barátság útján.

A Szentatya utalt az „alvilágra” is, amelyen keresztül az Úr az embert vezeti a 139-es zsoltár szavai szerint. Ez nem csak a halált jelentheti, hanem a kísértéseket, a megpróbáltatásokat és az elbátortalanodást is.

„Botod, pásztorbotod biztonságot ad”- idézte a zsoltáros szavait a pápa. A pásztornak szüksége van a botra a nyájra törő vadállatok, útonállók ellen. Az egyháznak is használnia kell a botot, hogy megvédje a hitet a hamisítók ellen, akik nem a helyes irányt mutatnák, hanem tévútra vezetnek. A bot használata lehet szeretetszolgálat is. Nem szeretetről van szó, ha megtűrnek olyan viselkedéseket, amelyek méltatlanok a papi élethez. Nem szeretet, ha hagyják, hogy elburjánozzanak eretnekségek, a hit félremagyarázása, mintha mi saját magunk önállóan teremtenénk meg magunknak a hitet. Mintha a hit már nem Isten ajándéka lenne, nem az az értékes gyöngyszem, amelyet nem engedünk elrabolni. Ugyanakkor a bot váljon mindig pásztorbottá, amely segíti az embereket, hogy előrehaladhassanak az élet nehéz ösvényein, követve az Urat – mondta a papság évét lezáró homíliájában XVI. Benedek pápa.