Jézus tapintatos szeretete – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

Az évközi tizenegyedik vasárnap első olvasmánya Sámuel második könyvéből vett részlet, amelyben Nátán próféta szembesíti Dávidot vétkével. Dávid megvallotta bűnét és hajlandó volt vállalni a büntetést is. A bűnbocsánat első feltétele, hogy vállaljuk felelősségünket.

A második olvasmányban Szent Pál a Galatáknak írt levelében ünnepélyesen leszögezi, hogy nem a törvény szerinti tettek tesznek bennünket igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit. Adjunk hálát Istennek, a hit ajándékáért.

A vasárnapi Evangélium alcíme „Jézus lábának megkenése”. Valahogy úgy érezzük, hogy nem ez ennek a jelenetnek a legfontosabb mozzanata, szívesebben adtunk volna neki más címet, pl. „Jézus tapintatos szeretete”. Fontoljuk meg a szereplők viselkedését, hogy megértsük a javasolt alcím jelentését.

Mindenekelőtt figyeljük meg a ”rosszhírű nő” viselkedését. Érdekes és tanulságos módon fogalmaz Szent Lukács Evangélista. Nem mond ítéletet a nő fölött, nem azt mondja, hogy „bűnös nő” volt, hanem azt, hogy „rossz hírű” volt. Ez az utóbbi jelző két dolgot jelent: egyrészt a nő biztosan adott okot arra, hogy az emberek összesúgjanak fölötte, másrészt közismert lélektani tény, hogy a felkapott hír mindig torzít, és a rosszindulatú emberek kárörvendve hozzátesznek olyan részleteket is, amelyeket ők gyártottak fantáziájukban. Ezek a toldalékok ritkán szolgálnak a másik mentségére, ellenkezőleg, torzítják és felnagyítják a másik bűnösségét.

Hogy ez így volt Jézus korában is, arra utal a következő mondat, amellyel Lukács Evangélista bevezeti az esemény sorozatát. A nő megtudta, hogy Jézus a farizeus házában van. Honnan tudhatta a nő, hogy kinek volt a vendége Jézus, ha nem az emberektől, akik szájról szájra adták a hírt, amely nagyon gyorsan elterjedt és ismét rosszindulatúan felfokozva járta körútját? Közben az emberek azt is tudják, hogy Jézus nemcsak vendégségbe ment, hanem egyenesen ebédre hívta meg Őt a farizeus.

Szent Lukács a továbbiakban részletesen leírja a nő viselkedését, amely lényegében a bűnbánat kifejezésnek sorozata. Alázatosan hátul állt meg, sírását nem titkolta, elégtételül drága olajat pazarolt nemcsak Jézus lábára, hanem valószínűleg a földre is. A bűnbánat mindig ezt a három útszakaszt járja meg: alázatosan megvalljuk bűneinket, megbánjuk vétkeinket és elégtétellel bizonyítjuk, hogy a jövőben más utakon akarjuk folytatni életünket.

Csakhogy ezt sokan nem értik, mint ahogyan a farizeus sem értette az asszony viselkedését. De nem is annyira az asszony viselkedése zavarta őt, hanem Jézus magatartása. Nem értette, miért engedte maga közelébe Jézus a bűnös nőt. Talán azt fontolgatta magában, hogy inkább meg kellene kövezni az asszonyt, semmint becsületes emberek közé engedni őt. Sajnos, az emberek ma is ilyenek: nehezen akarják elfogadni mások megtérését. Inkább hajlanak arra, hogy lássák, amint a másik viseli vétkeinek büntetését, minthogy örülnének megtérésének.

A továbbiakban az Evangélista ismerteti Jézus viselkedését. Figyeljük meg Jézus emberszeretetét, amely ezúttal abban nyilvánult meg, hogy hagyta az embereket, hogy úgy közeledjenek feléje, ahogyan tudtak. Elfogadta a farizeus meghívását, asztalhoz ült vele, biztosan meghallgatta kérdéseit. Engedte, hogy a nő közelébe jöjjön, megérintse és elhalmozza bűnbánatának megnyilvánulásaival. További jele Jézus emberszeretetének tapintatossága: senkit sem akart megalázni, még az okoskodó farizeust sem, aki pedig lényegében sértő dolgokat gondolt Jézusról. Jézus nem viszonozta a sértést, hanem bevonta a farizeus Simont az asszony viselkedését elemző párbeszédbe. Felhívta figyelmét arra, hogy az emberekben nem a bűnt kell látni, hanem a szeretetet. Az asszonynak sok bűne volt, amint erre maga Jézus utalt, de még nagyobb volt a szeretete.

Az evangéliumi beszámoló tovább folytatódik, és a szereplők továbbra is asszonyok, akik Jézus kíséretében voltak. Ezek nem névtelen személyek, hanem Szent Lukács mindegyiket név szerint említi: a magdalai Mária, Johanna, Zsuzsanna és még sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla. Itt elsősorban szintén nem az asszonyokról van szó, hanem Jézusról, aki hagyta, hogy ezek az asszonyok gondoskodjanak róla, hagyta, hogy úgy mutassák ki iránta való szeretetüket, ahogyan tudták. Jézus ma is ilyen: szeretete tapintatos, szívesen elfogadja szeretetünk legkisebb jeleit is.

(2 Sám 12, 7-10; Gal 2, 16. 19-21; Lk 7, 36-8, 3)