2005. április 19-én
estefelé fehér füst szállt fel a Szixtusz – kápolna kéményéből. „Annuntio vobis gaudium
magnum! Habemus papam!” – hangzott fel a bazilika erkélyéről Medina Estévez bíboros
örömhírt közlő hangja, majd a Szent Péter-téren várakozó népsereg meglepetésére közölte
a megválasztott pápa nevét: „…Josephum cardinalem Ratzinger.” Az 1927-ben született
neves teológus, akit 1981-ben II. János Pál a Hittani Kongregáció élére állított,
szerepelt ugyan a „papabilisek” között, de voltak nála népszerűbbeknek tűnő jelöltek
is pl. a jezsuita biblikus, Milóánó érseke, Carlo Maria Martini. A nemzetközi sajtó
egy része különböző címekkel illette a német pápát: „páncélos kardinális”, „nagy
inkvizitor” , - utalva arra, hogy a Kongregációt hajdan római Inkvizíciónak, majd
Szent Officiumnak hívták… Mások, akik ismerték a teológus pályafutását, illetve közelebbről
kapcsolatba kerültek vele, szelíd, kedves, nagy műveltségű főpapnak mutatták be,
aki mintegy negyedszázadon át II. János Pál közeli munkatársa volt, és így megismerhette
a római Kúriában a világegyház problémáit.
948 éve nem volt német származású
pápa. Igaz, Joseph Ratzinger már 78 éves volt, túljutott a nyugdíjas korhatáron, de
Wojtyla pápa nem mentette fel hivatalából. Karol Wojtyla bíboros húsz évvel fiatalabb,
58 éves volt, amikor pápa lett. XXIII. János viszont 77, csak egy évvel fiatalabb
Ratzingernél, és milyen történelmi változásokat hozott az egyház történelmében a II.
vatikáni zsinattal.
Az új pápa a Szent Péter- bazilika erkélyéről barátságos
mosollyal kijelentette a világnak: „Én az Úr szőlőjének egyszerű munkása vagyok.”
Szolgálatnak tekintette és tekinti pápai tisztét. A II. vatikáni zsinat programjának
megvalósítását, benne az ökumenikus párbeszédet és a világvallásokkal folytatott dialógus
fő célkitűzésének tartja. Igyekszik egyensúlyozni a tradicionalista „jobb” és a progresszista
„bal” irány között, ahogy Messori olasz újságírónak kifejtette. Azoknak, akik a mai
ideológiák és eszmeáramlatok „inkvizítorát” látták benne, a negatív és pesszimista
bíboros prefektust, aki harcban áll a „relativizmus diktatúrájával”, csakhamar változtatniuk
kellett nézőpontjukon, amikor Ratzinger pápa sorra közzétette a katolikus hit és világnézet
lényegét bemutató enciklikáit: a Szeretet-Istenről, a keresztény reménységről és a
globalizálódó világ válságát orvosolni kívánó „Caritas in veritate” kezdetű, az egyház
szociális tanítását aktualizáló körlevelét.
Azoknak, akik pesszimizmussal
gyanúsítják, Ratzinger pápa Messorival ezt üzeni: „A keresztény ember tudja, hogy
a történelem már meg van váltva, s ezért a végkifejlet pozitív. Azt azonban nem tudjuk,
hogy miféle viszontagságokon és nehézségeken keresztül jutunk el a nagyszerű befejezéshez.
(…) Az Úr ma még jobban, mint máskor, tudomásunkra hozza, hogy egyedül Ő képes egyházát
megmenteni. Tőlünk azt várja, hogy dolgozzunk erőink teljes bevetésével, félelem nélkül,
azok szerénységével, akik tudják, hogy akkor is haszontalan szolgák maradnak, ha megtették
minden dolgukat. (…) Olyan időszak ez, amikor a türelmet várják el tőlünk, a szeretetnek
hétköznapi formáját; olyan szeretetet, amelyben a hit és a remény egyszerre vannak
jelen.” (Beszélgetés, 11)