„A halál mezsgyéjén élt” – Pákozdi István egyetemi lelkész megemlékezése a 40 évvel
ezelőtt elhunyt Abai Imre atyáról
A papság évében előkerülnek
olyan régi papi egyéniségek, akiknek sokat köszönhetünk, akikre az évtizedek múlásával
egyre kevesebben emlékeznek már, de akiknek szolgálata révén keresztény közösségek
épültek, erősödtek meg, hivatások születtek. Ilyen számomra gyermekkorom tekintélyes
papja, a budai Csörsz utcai Kápolnában szolgált Abai (Langhammer) Imre atya. Neki
köszönhetem papi hivatásomat. 1957 októberétől 1970 januárjáig, tehát több mint tizenkét
évig élt abban a kis szükségkápolnában, annak is az ún. tárgyalótermében, ahol kezdetben
csak egy függönnyel elválasztott sarkot kapott, ott volt az ágya. Ez a kápolna egészen
közel volt a Tartsay Vilmos utcához, ahol szüleimmel laktunk.
Ebben az időben
zajlott Rómában a II. Vatikáni Zsinat. Nagy érdeklődéssel tanulmányozta főként a liturgikus
változások menetét, megszerzett minden elérhető dokumentumot. Amikor már lehetett,
írógéppel készítette el minden szentmise népnyelvű könyörgéseit és beékelte a nagy
latin misszáléba. Ő használt először egy szobor talapzatból és könyvtartóból ácsolt
felolvasó állványt, ahonnan az ige-liturgiát tartotta. Az ambó-könyv erre a célra
átalakított bélyegalbum volt, amelynek sorai közé illesztette be a változó részek
legépelt szövegeit, mivel ekkor még nyomtatott szövegek nem álltak rendelkezésre.
Ő kért meg arra is, hogy amikor már lehetett, a kis magyar misekönyvből olvassam fel
a szentleckét. Javító, bátorító szavai ma is fülemben csengenek. Magas, tekintélyt
parancsoló, jó megjelenésű ember volt. Adott magára. Pontos volt, hangja érces, mikrofon
nélkül is, a kápolna hátsó szögleteiben is jól hallható. Beszédei alatt sokszor könnyeztek
az emberek, mert szívvel szívhez szólt. Ma sem tudom elképzelni, hol tartotta ruháit,
csak a bejárat mellett álló hatalmas fogasra emlékszem, ami mindig tele volt reverendával,
kabáttal, nadrágokkal. Mint egy űzött vad, úgy élt ott.
A különleges adottságú,
igen tehetséges lelkipásztor életét törte derékba az ötvenes évek megtorlása. Szombathelyen
született 1912. december 12-én, szüleinek tizenegyedik gyermekeként. Középiskolai
tanulmányainak befejezése után jelentkezett a szombathelyi papi szemináriumba. 1936-ban
szentelték fel, első szentmiséjét Vasszécsényben mutatta be. Először a szombathelyi
székesegyházban lett karkáplán. Ekkor írta doktori disszertációját Vasvár történetéről.
A papi szolgálat mellett különösen is elkötelezett volt a fiatalok oktatása, nevelése
iránt. 1942-ben történelem és latin szakos tanári diplomát szerzett. A szombathelyi
szeminárium könyvtárosa volt, majd adminisztrátor Nagysitkén. Egészségét már ebben
az időben különböző súlyos betegségek kezdték ki, s ezért állandó szakorvosi kezelésre
szorult. A II. világháború idején előbb tábori lelkész volt Ukrajnában, ahol a fronton
csípőizületi gyulladást kapott. Hazahozták és Budapesten, a Királyhágó úti Kórházban
több hónapig kezelték. Felgyógyulása után a kőszegi Katonai Reáliskolában tanárként
működött. Leszerelése után Budapesten tanított a Keleti Károly utcában lévő Rákócziánumban
egészen annak államosításáig. Itt kisegítő szolgálatot is vállalt a rózsadombi lelkészségen.
1950-ben Sárvárra helyezték előbb káplánnak, majd plébános helyettesként szolgált
letartóztatásáig.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején megkeresték
őt, mind a karhatalom, mind Sárvár város vezetői: állítsa helyre a nyugalmat és a
rendet. Október 27-én beszédet intézett a néphez a községi tanácsháza főtéri balkonjáról.
Nyugalomra és az esztelen indulatok megfékezésére intett. Tiltotta az önbíráskodást,
tiltott minden erőszakos cselekményt. Több alkalommal is csendesítette, megbékélésre
szólította fel az egymásnak feszülő erőket, és megakadályozta az esztelen rombolást.
A lelkes tömeg a Nemzeti Bizottság elnökévé választotta. Több mint harminc ember,
közöttük ávós és pártfunkcionárius életét mentette meg, akik közül voltak, akik a
tárgyalások során mégis ellene vallottak. Főbűne az volt, hogy az ÁVH-s titkosított
iratokat a plébániára vitette, majd elégettette. Ezzel pedig sok embert óvott meg
a lincseléstől. Ténykedésének legfőbb elismerése az volt, hogy november 4-e után az
utcán, a járókelők nem győztek hálálkodni neki azért, amit a városért tett.
Hamis
vádakkal fogták perbe. Szombathelyi letartóztatása idején, 1957. február 26-tól a
kihallgatások során ütötték, verték. A kínzások következtében emberi roncs lett belőle,
újabb betegség támadta meg, mely a későbbi gondos orvosi kezelés ellenére is korai
halálához vezetett. Elsősorban az iratok miatt kínozták, de beszédei és a nemzeti
bizottsági elnöksége miatt is. Egy ízben 88-ig számolta az ütéseket, amikor eszméletét
veszítette. A hatvankét tanú közül csak ketten vallottak ellene. A szombathelyi megyei
bíróság 12 év börtönbüntetést szabott ki rá és összes jogai gyakorlásától 10 év időtartamra
való eltiltást, valamint a bűnügyi költségek megtérítését. Fellebbezés után az ügy
a Legfelsőbb Bíróság elé került, ahol az ügyész felmentésüket indítványozta. Az 1957.
október 4-én megtartott tárgyaláson a szombathelyi ítéletet részben módosították.
A két bűntettből egy lett: az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése,
amelyen belül követte el Abai Imre az államtitok jogosulatlan megszerzését és megsemmisítését.
Így a kiszabott büntetést 2 év és 6 hónap börtönben letöltendő szabadságvesztésre
módosította (főbüntetés), valamint 5 évre eltiltotta a közügyek gyakorlásától, és
vagyona fele részét elkobozták (mellékbüntetés). A II. fokú ítélet kihirdetése, október
4. előtt szeptember 6-án a Legfelsőbb Bíróság feltételesen szabadlábra helyezte. Bizonyára
azért, mivel érvényben volt egy belügyminiszteri rendelet, miszerint politikai elítélt
a börtönben szerzett betegségében ott nem halhat meg. A Magyar Népköztársaság Elnöki
Tanácsa október 19-én kelt döntésével Abai Imre kiszabott börtönbüntetését közkegyelemmel
1 év és 3 hónapra csökkentett mértékét kegyelemből – a hátralévő rész tekintetében
– 3 évi próbaidőre felfüggesztette.
Fennmaradtak az I. fokú tárgyaláson „az
utolsó szó jogán” elmondott szavai: „Néhány olyan dolgot kívánok még megemlíteni,
amik világossá teszik, hogy nem politikai szervezkedésről volt szó. Én soha nem politizáltam,
s a rádión is csak zenét hallgattam. Öt éve vagyok a sárvári plébánián, s a helyi
hatóságokkal mindig megértettük egymást. Szociális kérdésekben mind a legmesszebb
menő engedékenységet tanúsítottam. Tizennégy év óta beteg vagyok. Kb. 24-szer operáltak
s még ma sem tudják, hogy a gennyesedéseim miből adódnak. Állandóan a halál mezsgyéjén
járok, s mint ilyen csak megbocsátani és segíteni tudok. Ez vezérelt októberben is.
Mindig a rendet és békét védtem, s hogy nem dolgoztam rosszul, azt bizonyítja az,
hogy amikor november 4-e után kimentem az utcára, a járókelők folyton a kezemet szorongatták,
s köszönték mindazt, amit Sárvárért tettem. Kaptam azonban olyan névtelen levelet
is, amelyben megfenyegettek, hogy én leszek az első, akit felakasztanak, mert védtem
a kommunistákat. Ártatlan vagyok, felmentést kérek!”
Ekkor kereste fel régi
ismerősét, barátját, Tamás Ernőt, a Csörsz utcai Szent Kereszt-kápolna igazgatóját,
aki befogadta őt. Papi szolgálatba nem helyezték vissza. Budafok-Háros pályaudvarnál
a tejipari vállalatnál helyezkedett el, mint kocsikísérő, később diszpécser lett.
A rábízott munkát itt is becsülettel végezte, felettesei becsülték, munkatársai szerették.
Amikor már nem tudott dolgozni, naponta érdeklődtek hogyléte felől telefonon. A Csörsz
utcai kápolnában mutatta be 1961. június 29-én az ezüstmiséjét. Rohamosan romló egészségi
állapota ellenére, egészen haláláig szorgalmasan dolgozott a Magyar Misekönyv lektorálásán.
Bedolgozott az Országos Liturgikus Bizottság készülő kiadványaiba, pl. az átváltoztatás
népnyelvű változatában ő is harcolt a „sokakért” szóért, amit később megváltoztattak.
Több liturgikus szöveget ő fordított először magyarra, talán a II. kánont is. Amikor
utoljára láttam, kerekes kocsiban ült, igen lesoványodva, fal fehéren. Negyven éve,
1970. január 16-án, de. 10 órakor hosszú, türelemmel viselt szenvedés után adta vissza
lelkét teremtőjének. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
A Vas
Megyei Bíróság 1992-ben igazolta, hogy a korábbi elítélések semmisek. Népi kezdeményezésre,
Orbán István esperes plébános támogatásával 2002-ben kilencvenedik születésnapja alkalmából
Sárvár város önkormányzata poszthumusz díszpolgári címet adományozott egykori plébánosának.
Minden év október 23-án este alapítványi misét mondanak érte a plébániatemplomban,
amelyen a polgármester és képviselők is megjelennek, előtte megkoszorúzzák a templom
falán lévő emléktábláját.
2000. szeptember 17-én a farkasréti Mindenszentek
templom urnatemetőjébe helyezték át földi maradványait. Itt nyugszik Tamás Ernő és
Lombos Aladár ferences között. Mindhárman tanúi a közelmúlt kemény egyházüldözésének,
ám ennek ellenére a papi szolgálat erejének, méltóságának, fönségének.