Kosztolányi Dezsőre emlékezünk – P. Szabó Ferenc jegyzete

125 éve, Virágvasárnap Szabadkán született Kosztolányi Dezső. Önmagáról ezt írta 1935-ben: „1885. március 29-én születtem Szabadkán. Ez kétségtelenül életem és életrajzom legjelentősebb eseménye. Mi is történhetik valakivel több, mint hogy megpillantja a napot és a csillagokat, az eget és a napfényt, s rejtélyesen egy bolygóra kerül, melyet eddig nem ismert, és azután sem ismerhet meg soha? Erről egy egész életen át vallhat, anélkül, hogy bármi mást tapasztalt volna. Én is ezt tettem akkor, amikor írtam.” Korábban, 1911-ben így vallott gyermekkoráról: „Nyolcéves koromtól tizenötig úgyszólván folytonosan ágyban feküdtem betegen.” 1913-ban pedig ezt írta: „Életrajzomat megírtam már versekben. Abban a kis könyvemben, amelyet legjobban szeretek, és legtöbbre becsülök, A szegény kis gyermek panaszai-ban, megírtam összes emlékeimet. (…) „Még ma is gyermekemlékeimet írom, a vidéket és a mindenütt lakozó misztikumot, amit csak a szabad és bátor gyermek ismer igazán”.

Ez a „turáni arcú bácskai etruszk” (Rónay György) Szabadkán töltötte gyermekkorát: itt járta elemi- és középiskoláit, itt nyerte első, meghatározó benyomásait: a ma már eltűnt vidéki polgárság világa, a családi történetek, a „beteg, borús, bús, lomha Bácska”, a délvidéki táj és nép emlékei vissza-visszatérnek költészetében, novelláiban, bár a legnagyobb élményt Budapest jelentette az ifjú számára. Itt lett bölcsészhallgató, itt kötött barátságot Babits Mihállyal, itt lett újságíró, itt volta első írói sikerei, itt volt háza (a Logodi-utcában) és lelkének otthona is.

Olvasgatom újra meg újra összes verseit. Mindig az a benyomásom, hogy szinte a rímek viszik előre a versírást.. Nemcsak a „Rímjátékok, csacsi rímek, paródiák” gyűjteményére gondolok, de még a komolyabb, a költő világnézetét kifejező nagy verseknél is ezt látom. Például az utolsó nagy szerelem ihlette (1935-ös) Szeptemberi áhítat-on végigcsengő varázslatos rímek. Csak a végét idézem:

Szép életem, lobogj tovább,

Cél nélkül, éjen és homályon át.

Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,

te rothadó gondoktól régi magtár.

Ifjúságom zászlói úszva, lassan

Röpüljetek az ünnepi magasban.

Kosztolányi virtuóz költő volt, nyelvművész verseiben és műfordításaiban; rengeteget fordított idegen költőktől – a „szép hűtlenek” (Rába György) egyike volt. Keresztury Dezső találóan jellemezte (Örökség, 1970, 489): „Első verseiben is több volt a szerep, mint az igazi élmény: egy rendkívüli nyelvi és formai készség keresett bennük magához illő tárgyat.” Sorra megjelenő verseskötetei „nem hoztak jelentősen új lírai tartalmakat, de hozták a hangulat, ritmus, nyelv végtelenül bonyolult árnyalatosságát. A szín, zene, érzés tárgytalan, mámoros játékát, a bánattal, sejtelemmel, lázzal átitatott szavak dús omlatagságát: azt a morbid szépségvallást, amely annyira jellemezte az oszlásban levő monarchia utolsó termésének túlérettségét.” Rónay György is idézte (A nagy nemzedék, 1971, 191) azt a könnyedséget, a „szent bohóc-üresség”-et, amelyet Kosztolányi halála után a régi barát, Babits Mihály írt róla: „Utolsó műveiben neki is belopódzott művészetébe egy súlyos és kemény gondolat. (…) Egész életműve mintha csak előkészület lett volna arra a néhány utolsó versre, amelyben ez a gondolat megérik és kiteljesedik: a halál gondolata.” Rónay így folytatja: „Hozzunk példákat Babits igazára? Arra, mi volt e könnyedség, ’bohóc-üresség’? A mutatvány szakadék fölött folyt, a trapéz a halál mélysége fölött lengett. Kosztolányi valóban első gyermekkori eszmélésétől fogva magában hordta a halált.” És következnek a példák.

Azóta, hogy 1933-ben megtudta, hogy ínyrákja van, versenyt futott a halállal; rádiumcsövek alatt, műtőasztalokon szenvedett, vállalt sorsközösséget a szenvedők világával, ahogy ezt élete mérlegét elkészítő (1933-as), hét szonettből álló Számadás c. vallomásában megrendítően kifejezte:

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva,

nem szégyen ez, vallj –úgyis vége van –

boldog akartál lenni és hiába,

hát légy mi vagy: végképp boldogtalan.

Inkább egészen és kínzó-csigába

mint félig így, alkudva oktalan,

ne félj, szamár, ki szenved, nincs magába,

vagytok ti itt a földgolyón sokan…

Babits is gégerákban szenvedett, de túlélte barátját. A Babits Emlékkönyvben olvasom Márai Sándor Lélek c. emlékezését a két nagybeteg barát találkozásáról: „Mikor Kosztolányi haldoklott, Babits már halálos beteg volt. A halálraítélt meglátogatta a haldoklót. Sokáig ült betegágyánál, halkan, fulladozva beszéltek. Mikor elment, azt mondta Kosztolányi: - Mind eljöttek hozzám barátaim, az írók és költők. De csak Babits tudott megvigasztalni. Tudod, mit mondott? …Ezt mondta: ’Ne félj, Dide. Ne félj a szenvedéstől. Valami értelme van ennek.’ Láztól csillogó szemekkel ismételte a költő a beteg barát különös vigasztaló szavait. És mosolygott. Talán akkor mosolygott utoljára. Két mélyen hívő lélek érintkezett e pillanatban. Mindkettő végzetesen katolikus volt: Kosztolányi katolicizmusa barokk volt, zsúfolt és pompás. Babitsban az első hitvallók máglyára lépő bátorsága lángolt. A szenvedés gyehennájában égtek mindketten, nem vigasztalták egymást üres szavakkal.”

Babits sokat vándorolt a „csillag után”, de igazában a hittel vállalt szenvedésben találkozott a Keresztre feszítettel. Kosztolányi szkeptikusabb volt, sztoikus vagy nihilista. De élete végén megérinthették a nagybeteg barát vigasztaló szavai. Már 1933-ban, három évvel halála előtt a Hajnali részegség csodálatos költeményében így vallott:

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,

azt is tudom, hogy el kell mennem innen.

(…)

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam

mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak

vendége voltam.