A szenvedés teológiája – Kiss Imre atya, szeged-csanádi általános püspöki helynök nagyböjti sorozatának 3. része: A közösség és a kereszt

A közösség a legistenibb és ugyanakkor a legemberibb dolog. A legistenibb, hiszen Isten maga: közösség! Az újszövetségi Szentírás alapján az egyház igen hamar megfogalmazta ezt a legalapvetőbb hittételét, hogy Isten három Személy tökéletes közössége, teológiai kifejezéssel: Szentháromság.
De a közösség a legemberibb dolog is, hiszen az ember közösségben válik emberré, közösségben bontakoztatja ki önmagát, s minden ember keresi, igényli a másik ember, a többiek társaságát, a velük való kapcsolatot. „Senki sem sziget.” Illetve bibliai kifejezéssel élve: „Nem jó az embernek egyedül lennie.” És ez nemcsak a férj-feleség házastársi kapcsolatára vonatkozik, hanem a legalapvetőbb antropológiai igazság. Az ember közösségi lény, mert annak az Istennek a képére lett teremtve, aki közösség. Akkor boldog, ha igazi kapcsolatokban tud élni.

Jézus legfőbb Műve, amit kereszthalálával valósított meg: a megváltás. Azt is mondhatnánk: a közösség! Hiszen a megváltás által helyreállt a közösség Istennel, amit a bűn lerombolt. Helyreállt a közösség az emberek között, - és megszületett az Egyház. Az Egyház pedig közösség, a Szentháromság ikonja, amelyben a tagokat a Szentháromságból jövő szeretet köti össze. Ahol a tagok EGY TESTET alkotnak, Krisztus Testét.

II. János Pál így fogalmazta meg: “a közösség (koinonia, communio), az Egyház misztériumának lényegét testesíti meg és nyilvánítja ki. A közösség a szeretet gyümölcse és jele; ez a szeretet az örök Atya szívéből áramlik, s a Jézustól kapott Lélek ontja felénk (vö. Róm 5,5), hogy mi mind "egy szív, egy lélek" (ApCsel 4,32) legyünk. (Az Új évezred küszöbén 42. p.). Jézus egyetlen parancsot adott, amit az “övének” és újnak nevez: “Ez az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket”. Ez pedig a közösségről szól, a közösséget hozza létre. Ezért nem lehet egyedül kereszténynek lenni, nem lehet egyedül eljutni a tökéletességre. A kölcsönös szeretet mindig föltételezi a testvért, a másik embert, akivel megélem azt.

Sartre azt mondta: A másik ember a pokol! A keresztény ember, aki az evangélium szerint él, kimondhatja: A másik ember a mennyország, illetve akivel megélhetem a mennyet. A realitáshoz az is hozzátartozik, hogy a másikat nem mindig ajándékként élem meg, ezért van, aki úgy fogalmazott, hogy a testvér olykor purgatórium, és ez a kapcsolatok fájdalmas oldalát juttatja eszünkbe.

A kölcsönös szeretetnek van egy titokzatos oldala, van egy isteni mértéke: “Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”.

A közösség csak ott jön létre, ott tartós, ott válik fölemelővé, ahol az emberek készek mindent odaadni, még életüket is odaadni egymásért.

Az egyház, így született. Ősidőktől fogva valljuk, hogy a kereszten, Jézus átszúrt oldalából született az egyház. Vagyis az Ő halálig menő szeretetéből.

A házasság lényege, a család éltetője - mely az emberi közösség ősi és legegyetemesebb megvalósulása -, hogy a férj és a feleség úgy szereti egymást, mint Krisztus. “Férfiak, szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az egyházat, és föláldozta magát érte” – olvassuk az Efezusiakhoz írt levélben. A Filippieknek pedig ezt írja az apostol: “Ugyanaz a lelkület legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt. Ő kifosztotta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” Ez a Szeretet szerezte meg nekünk a Lelket, akiben fiúként Atyának szólíthatjuk Istent, és közvetlen, bensőséges kapcsolatban lehetünk vele.

Ez a kereszten megnyilvánuló szeretet döntötte le az emberek közötti válaszfalakat, ez teremtette meg az új emberiség mintáját, az Egyházat. Az egyházat azóta az Eucharisztia élteti és építi. Az Eucharisztia egyszerre a kereszt és a közösség titka, hiszen a keresztáldozat megjelenítése és communió megélése. - Nekünk nem elég áldoznunk, hanem Eucharisztiává kell válnunk – a mindennapokban.

Van Thuan vietnami bíboros írja:

Jézus kérését, hogy „életünket adjuk” testvéreinkért, az esetek döntő többségében nem vérünk ontásával teljesítjük, hanem a mindennapok apró tettei által, például azzal, ahogyan másokat szolgálunk. Akár azokat is, akiket valami miatt magunknál alacsonyabb rendűnek érzünk.

Szolgálni azt jelenti, hogy „eucharisztiává” válunk mások számára, azonosulunk velük, megosztjuk örömeiket, fájdalmaikat. Megtanulunk az ő fejükkel gondolkodni, az ő szívükkel érezni, bennük élni. „Az ő mokaszinjukban járunk”, ahogy egy indián közmondás jól kifejezi.