A szenvedés értelme és értéke - Kiss Imre Szeged-Csanádi általános püspöki helynök második nagyböjti elmélkedése

A szenvedés a legegyetemesebb jelenség az ember életében. Csecsemő korától halálba való szenderüléséig elkíséri az embert. Ez nem azt jelenti, hogy állandóan szenvedünk, de szükségszerűen életében mindenki találkozik a fizikai és lelki fájdalmakkal, attól függetlenül, hogy milyen társadalomban vagy milyen anyagi körülmények között él, milyen világnézettel rendelkezik vagy milyen vallás követője.
Erre az általános és állandóan jelenlévő tapasztalatra utalnak a Biblia kifejezései is: „Meddig emészti még lelkem a fájdalom és szívemet a mindennapi gond?” (Zsolt 13,3). „Szemem elhomályosult a nyomortól. Uram, mindennap téged hívlak” (Zsolt 88,10). „Elfeledkeztél az Úrról, alkotódról, aki kiterjesztette az eget, s megvetette a föld alapjait. Ezért remegsz folyvást, mindennap” (Iz 51,13).
II. János Pál pápa, aki maga is a szenvedés útját járta, különösen érzékeny volt az emberi szenvedésre. Apostoli útjainak fontos programjai voltak a betegekkel, szenvedőkkel való találkozások. 1984-ben egy külön apostoli levelet is szentelt ennek a témának: „Az emberi szenvedés keresztény értelméről” (Salvifici doloris). Ő vezette be a betegek világnapját, melyet február 11-ére helyezett és minden évben külön levélben fordult ezen a világnapon a szenvedő betegekhez.
A Salvifici dolorisban írja: „…mindenki jellegzetesen emberi tiltakozással és a saját "miért"-jével reagál a szenvedésre. Mindenki megkérdi magától a szenvedés értelmét, s a maga emberi szintjén választ is keres a kérdésre. S persze Istennek és Krisztusnak is gyakorta felteszi a kérdést. S lehetetlen, hogy észre ne vegye: az, akihez a kérdést intézi, maga is szenved, s a keresztről, saját szenvedésének középpontjából kíván feleletet adni.” (26)
A miértjeinkben ott rejtőzik panaszunk és értetlenségünk. Abszurdnak találjuk a szenvedést, bármilyen formában is jön. Gyakran megkísért, hogy Isten büntetésének gondoljuk vagy legalábbis akadálynak, ami gátol fizikai, szellemi, lelki életünkben. Igen az Istennel való kapcsolat akadályának is tartjuk. Ezzel szemben az evangéliumból, a kereszt eseményéből és a szentek életéből, a leghitelesebb keresztény tapasztalatból az látszik, hogy a szenvedés: út. A legközvetlenebb út Istenhez. Nem elválaszt, hanem összekapcsol, egyesít. Csak nem olyan módon, ahogy mi elképzeltük az Istenhez vezető utat, a vele való egységet.
Ugyancsak II. János Pál írja: „Századok, nemzedékek tapasztalták, hogy a szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem, amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert. (…) Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott lakik, semmihez sem foghatóan, minden emberi szenvedés mélyén. S ott Vigasztaló Szentlelke, az Igazság Lelke erejében cselekedhetik.” (Salv. Doloris 26)
Az evangélium fölfedezteti velünk, hogy a szenvedés érték! Elsősorban azért, mert Krisztus szenvedésével váltott meg minket, szerezte meg nekünk a Mennyet. De a mi szenvedésünk, az én személyes szenvedésem is érték, isteni értékre tesz szert, ha hittel elfogadom, ha Krisztus szenvedésével egyesítem. A szenvedés nemcsak az örök élet távlatában érték, hanem már itt a földön is. Személyiségünket megtisztítja, lelkünket kinyitja Isten és a felebarátok felé.
Mindehhez az szükséges, hogy elfogadjuk a szenvedés mélyén Isten hívását és az alázat magatartásával mondjuk ki igenünket.
A kereszt hűséges. Mindennap érkezik. Jézus pedig nap mint nap bátorít bennünket: „bátorság, ne féljetek”!
Őrá hallgassunk! Ne féljünk a mindennapi élet sokszor embert próbáló terheitől; szorongató, kilátástalannak tűnő problémáitól. Ne féljünk, mert a helyünkön vagyunk! S főleg azért ne féljünk, mert velünk van az, Aki az erőnk és fényünk. - Ahogy a zsoltárban énekeljük: „Veled ó, Uram sötét éjünk nem sötét, mert mint a nappal, fénylik az éjjel. (Zsoltár 139,12). /Taizéi ének/