A jezsuita író és apostol (1607–1616) – P. Szabó Ferenc sorozata Pázmány Péter bíborosról (3. rész)

Pázmány írásainak zömét (nem számítva grazi kurzusait) a vitairatok teszik ki. Latin művei között nyolc, magyar munkái között pedig tizenöt írás a hitvédelem szolgálatában áll. A váradi születésű, kálvinistából fiatalon katolikussá lett, majd a jezsuita rendben nevelkedett, külföldön alaposan felkészült apostolnak természeténél fogva is eleme a harc; de a reformáció, a hitviták légköre csak fokozta „harciasságát”. Valahol a keresztény életeszményt is így határozza meg: „Földi életünk a Kereszt királyi zászlaja alatt való fáradságos bajvívás.” Rögtön reagál a támadásokra. Hihetetlen munkabírással és gyorsasággal adja ki a század elejétől kezdve Feleletét, Diatribáját, Levelét, Bizonyságát, Rostálását, Mesterségét, Szégyenvallását, Tükröt, Okokat, Vezetőt, és mindezek summáját, az Isteni Igazságra vezérlő Kalauzt (Vitairatai hosszú címéből csak a kulcsszót emeltem ki).
Pázmány főleg a tévelygések tanítóit, a protestáns vezetőket, lelkészeket ostorozza. Magukat az egyszerű lutheránus és kálvinista híveket keresztényi szeretettel akarja tanítani, visszavezetni az igazság útjára (lásd pl. a Tíz Bizonyság bevezetőjét, I, 385–398 o.). A régi egyházatyák is keményen szóltak az eretnekek, hamis tanítók ellen. Pázmány, miután néhány példát felsorolt, így folytatja: „Ezt a végre hozom elő, szerelmes Atyámfia, hogy ne csudálkozzál, ha néha mi is megélesíttyük az penna orrát, megmelegíttyük az téntát, mikor ez mostani új tanítókról szóltunk; és kerek szóval az hamisságot hamisságnak, az hazugságot hazugságnak nevezzük. Ha tanító nem vagy, magadra ne végy effélét. Mert az tudja, a ki lát mindeneket, hogy efféle nehéz szók csak a vak tanítókat illetik, kiknek felfuvalkodott dagályokat néha megis kell vágni, hogy kifollyon az genyedség: port is kell az fene-ötte sebekbe vetni, hogy megemésztessék az vad hús: a rosdát is fövennyel kell ledörgölni” (I, 390).
Vitairataiban is, de főleg építő, összegező munkájában, az Isteni Igazságra Vezérlő Kalauzban (első kiadása Pozsonyban, 1613), Pázmány fő célja ez: „a hitnek útavesztettit üdvösséges ösvényekre akarjuk vezetni” (III, 5). A Kalauzba beledolgozta korábbi alkalmi vitairatait; tudatosan szerkesztette apologetikus-polemikus-dogmatikai összefoglalásnak. Később két újabb kiadásához újra meg újra alaposan átdolgozta. Módszerét így összegezi a III. könyv végén (III, 560–564 o.):
„Rövid tanúság, mint kell hasznosan beszélgetni a hit dolgairúl” .
1. „Istent segítségül híván, hogy nyelvünket az eltántorodtak oktatására vezérellye, azon kell lenni, hogy keresztvényi szelídséggel, mértékletességgel és szeretettel szólva, szidalom, bosszúbeszéd és rágalmazás ne elegyedgyék a beszélgetésben. Mert jóllehet a hamis tanítóknak, kik eláltalkodott vakmerőségből tévelyegnek, keményen torkukba kell verni hamisságokat az Szt. Pál hagyása-szerént, Increpa illos dure (Tit 1,13); de egyéb rend-béliekhez lágyan kell nyúlni...”
Mielőtt továbbmennék, megjegyzem: Ma már természetesnek vesszük – hála az ökumenizmusnak –, hogy a Krisztus-hívők szeretettel folytatják a párbeszédet, de Pázmány korában más volt a légkör. A protestáns ellenfelek vádaskodásaira és gorombaságaira nemegyszer Pázmány is kemény szavakkal visszavágott, de maga nem kezdeményezte a gorombáskodást. Bár a hitújítás korában is voltak Erasmusok és Lipsiusok, tehát olyan humanisták, akik korukat megelőzve a vallási türelmet hirdették, akkor még a protestánsok és katolikusok nagy többsége távol állt a toleranciától.
Pázmány a meggyőzés útját választotta, Forgách érsek erőszakos térítési módszerét ellenezte, a gyakorlati lehetőséget felismerve, a vallásszabadságot ajánlotta, ahogy a múltkori előadásban mondottuk De lelkiismerete szavának engedelmeskedve hirdette az egy igaz hitet és védte Krisztus igaz egyházát. (Lásd a Kalauz bevezetőjét).
De lássuk „módszerének” két másik fontos pontját:
2. „Két csalárd mesterségek vagyon az újítóknak. (...) Valamíg ennek a két mesterségnek eleit nem vészük és úttyát nem gátollyuk, csak szó-vesztegetés, valamit beszéllnünk ez elfajúltakkal.” Az egyik: „nem fejtegetik-ki igazán a közbevetések székit és velejét, hanem oly rút hamisságokat kennek és kérődnek reánk, mellyeknek csak hallásátúl-is mindgyárt elidegenedik az ember. ” A másik: az újítók, amint a megszorongatott róka egyik lyukból a másikba szalad, egyik témáról a másikra ugrálnak, ha megszorítják őket. Arra kell tehát rávezetni őket, hogy a vitatott témánál maradjanak: míg azt végig nem tárgyalták, ne kezdjenek a másikba.
3. A „gyümölcsös” beszélgetéshez fontos még: Tertullianus tanácsát követve ne engedjük, hogy „fel s alá kedvek-szerént gázollyanak a szent Írásban az ellenkezők. Mert a szent Írást az emberi elmének nyughatatlansága te s tova facsarhattya és idegen magyarázatokkal úgy meghomályosíthattya, hogy tellyességgel végtelenné tészi a perlekedést”. És itt Pázmány főleg a Kalauz III, IV. és V. könyvét ajánlja. Mindjárt össze is foglalja a vita menetét: a kiindulópont a Szentírás és a Tradíció kapcsolata (kánonképződés!). Minden „közbevetés gyökere” ugyanis – amint írásaiban lépten-nyomon hangoztatja – a Szentírás helyes értelmezése.
Csakugyan, a katolikus-protestáns vitákban a Trentói zsinattól a II. Vatikáni Zsinatig egyik központi kérdés volt: vajon a Szentírás a kinyilatkoztatás egyedüli, kizárólagos forrása-e? A Sola Scriptura-elv, tehát az élő (apostoli) Hagyomány kizárása, tarthatatlan, hangoztatja Pázmány, hiszen a Szentírásból azt sem tudjuk megállapítani, hogy melyek a szent, sugalmazott könyvek. (A Szentírás kánonja a szenthagyomány ölén az első század során alakult ki.) Továbbá, mivel „igaz bíró” kell a Szentírás-értelmezéshez, szükség van a katolikus Anyaszentegyház tanítóhivatalára. Pázmány állandóan használja a Szentírást, de hozzáveszi az egyházatyákat és a zsinatok értelmezéseit. Rámutat arra, hogy az újítók a saját szájuk íze szerint csűrik-csavarják a szövegeket, és nem veszik figyelembe a teljes Szentírást, a teljes kinyilatkoztatást.
Természetesen, Pázmány sorra veszi a reformátusok által támadott valamennyi hitigazságot: hit, megigazulás, jócselekedetek, szentségek (főleg Eucharisztia), Mária és a szentek tisztelete, pápaság stb. Mindig a gyökérproblémákból indul ki, és oda utal vissza, amikor kitér a részletkérdésekre, vádakra, hamis állításokra. Lényegében a Trentói zsinat tanításait váltja aprópénzre, gyakran hivatkozik hittani döntéseire. Ez azt is jelenti, hogy – Prédikációit és részben a Kalauzt kivéve – nincs szándékában a teljes hitrendszer kifejtése: elsősorban a támadott igazságok védelmét tartja szem előtt.
Külön kellene szólnunk Pázmány térítő, közvetlen apostoli tevékenységéről. Itt csak néhány adatot és megjegyzést teszek. A hitvitázó és hittérítő Pázmánynak állandó gondja volt a katolikus főurak egyéni megtérítése, még akkor is, amikor – érseki kinevezése után – országos politikai ügyekkel foglalkozott. Szekfű Gyula azt írta, hogy „Pázmány térítéseinek számát és lefolyását nem ismerjük eléggé” (Magyar Történet IV, 118 o.). Négy családot említ: Homonnay, Zrínyi, Thurzó, Pálffy. Az ő áttérítésükkel Pázmány nagy kiterjedésű területeken visszaállította a katolikus vallást, minthogy a „cujus regio, ejus religio” elve érvényesült. (Pázmány így értelmezte: „Akié a fundus, azé a capella”). Fraknói (Pázmány Péter, 73 o.) a hagyomány alapján harminc főnemesi családról beszél. Felsorol harminckét olyan családot, amelyek a XVI. század elején még protestánsok voltak, Pázmány halála előtt viszont már buzgó katolikusok. Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy valamennyi főúr visszatérítése Pázmány befolyásának köszönhető, hiszen mellette más jezsuiták, más szerzetes- és világi papok is működtek. A kutatások alapján azt azonban állíthatjuk, hogy a rekatolizálásban, a katolikus hitre való visszatérítésben, Pázmánynak oroszlánrésze volt – közvetlenül vagy közvetve –, vagyis akár személyes térítései és írásai révén, akár az általa megszervezett papnevelés, a megalapított kollégiumok, az egyházszervezés és kormányzás által. (Erről a következő alkalommal szólunk.)