125 éve született a XX. század egyik legjelesebb gondolkodója, Romano Guardini – P. Szabó Ferenc jegyzete

Korunk számtalan katolikus gondolkodója, teológusa mesterének tartotta az olasz származású német filozófust és teológust, Romano Guardinit, aki 125 évvel ezelőtt (1885. február 17-én) született Veronában. Még egy éves sem volt, amikor konzul apjával Mainzba költözött, Németországban tanult, tanított, fejtette ki írói és professzori működését. Olyan neves teológusok, mint Hans Urs von Balthasar vagy Joseph Ratzinger sokat tanultak e ragyogó gondolkodótól, aki egyszerre volt filozófus, teológus, lelki író, irodalomkritikus, hitszónok, pedagógus és liturgia-szakértő. Nála a sokszor ellentétesnek tűnő tulajdonságok is harmóniába simultak: a keresztény humanista tökéletes típusát alkották meg. Több könyvét magyarra fordították az évek során, legjelentősebb műve, Der Herr= Az Úr több kiadásban is megjelent – Legutóbb 2006-ban a Szent István Társulatnál. Joseph Ratzinger – XVI. Benedek A Názáreti Jézus c. könyve elején bevallja, hogy fiatal korában – a 30-as és 40-es években – egész sor lelkesítő Jézus-könyvet olvasott, köztük Romano Guardiniét, amelyek az evangéliumokból kiindulva rajzolták meg Jézus Krisztus, az Istenember képét.

Bár Romano Guardini teljesen német nevelést kapott, olasz származása döntő hatással volt szellemiségére: csodálatosan egyesíti a latin tisztaságot a német alapossággal. Stílusa kristálytiszta és szabatos. A fiatal egyetemista Münchenben a természettudományokkal kísérletezik: kémiát, politikai gazdaságtant tanul, majd az orvosi fakultásra iratkozik be. 1905-ben Berlinben vallási válságon esik át: érzi Isten hívását. Sok vívódás után - atyja ellenzésére - papnak megy. Teológiai tanulmányait Freiburgban, Tübingenben és Mainzban végzi. Pappászentelése után két hónapig káplánkodik a mainzi egyházmegyében, majd Freiburgban teológiai doktorátust szerez: tézisét szent Bonaventuráról írja. Ezután öt évig lelkipásztorkodik Mainzban. Ekkor kezd kibontakozni Németországban a liturgikus mozgalom. A fiatal Guardini maga köré gyűjti a fiatalokat: bevezeti őket a liturgia szellemébe és megkezdi világnézeti előadásait is. 1923-ban azzal bízzák meg, hogy Berlinben alapítsa meg a katolikus világnézet tanszékét. A német főváros protestáns egyetemi környezetében Guardini és köre képviseli a katolicizmust. Ebben az időben az észak-német katolikusok még tele vannak kisebbrendűségi érzéssel. A berlini professzor azonban csakhamar „felszabadítja" őket. Guardini előadásainak sikerét a fiatal Bergsonéhoz lehetne hasonlítani: a legkülönbözőbb felfogású és összetételű hallgatóság szorongott az előadóteremben.

De a hitlerizmus réme már előreveti árnyékát. Jóllehet Guardini tevékenységében nincs semmi politika, a „harmadik birodalom" kopói előtt gyanús személyiség. A már régóta híres vasárnap délelőtti diákmiséket ellenőrzik. Himmler rendőrsége többször házkutatást végez az ifjúsági központban, mígnem 1939-ben bezárják "államellenes tevékenység" miatt. Guardinitól elveszik katedráját. Most magánúton folytatja világnézeti nevelő-munkáját: katolikus tanfolyamot szervez és megalapítja a Katholische Bildungswerk nevű szabadegyetemet. De mivel a Gestapo hálója egyre inkább összeszorul körülötte, 1943-ban visszavonul egyik barátjához, Joseph Wiegerhez és (Mooshausen közelében) egy kis sváb faluban lelkészkedik egészen a háború végéig. 1945 őszén Tübingenbe kerül, ahol a katolikus világnézet katedráját bízzák rá. Roppant feladat előtt áll. A nácizmus által elnevelt, pogány szellemiséggel átitatott és kegyetlenül kiégett német fiatalságot kell visszavezetni a kereszténységhez. Németországban még teljes a zűrzavar: nemcsak a nagyvárosok hevernek romokban, hanem az eszmények és a reménység is. Az ifjúság egy rétegében úgy terjed az öngyilkosság, mint a járványos betegség.

Romano Guardini megkezdi a lelki újjáépítés, a belső megújulás munkáját. A tübingeni egyetemen, amely háromnegyed részben protestáns, a katolikus világnézet tanára általánosan elismert mester lesz, mint ahogy Berlinben a háború előtt. De híre - főleg könyvei révén - túllépi Németország határait is

Ha Romano Guardini életművét röviden jellemezni akarjuk, egyetlen szóval kifejezhetjük a lényeget. Ez a szó Weltanschauung, világnézet. Legfőbb törekvése az volt, hogy a katolikus világot, főleg a fiatalokat, új, dinamikus világszemléletre nevelje. Víziójának középpontjában az Úr áll, Jézus Krisztus személye. Mert a kereszténység lényege, hangsúlyozza ő maga, Krisztus személyétől elválaszthatatlan. Ennek a lényegnek nincs elvont meghatározása. Nincs doktrína, nincs morális érték-rendszer, nincs vallásos állásfoglalás, se életprogram, amely elválasztható lenne Krisztus személyétől, és amelyről mégis ezt mondhatnánk: íme, a kereszténység. A kereszténység ő maga; az, ami Általa eljut az emberhez és a kapcsolat, amely általa Isten és az ember közt létezhet". A világnézetet mint egzisztenciális állásfoglalást és életalakító tényezőt történeti helyzetekben világítja meg. Ezeknek az esszéknek a szintéziséből valóságos szellemtörténeti panoráma állítható össze. Szókratésznél kezdődik ez a sor, majd Ágostonon, Bonaventurán, Dantén keresztül eljutunk a modernkor kezdetéhez: Pascalhoz, akit Nietzsche „a legnagyobb kereszténynek" nevezett. Guardini szerint a középkor egységes világképe, amelynek tökéletes példáját még megtaláljuk Dante-nál, Pascal-lal kezd felbomlani: a modern humanizmus születésénél vagyunk. Pascal már a keresztény kultúra válságának tanúja. A világegyetem végtelenre tágul, az ember elveszettnek érzi magát, és az Isten is valamiképp elveszíti uralmát ("wird depotenziert"). A világ értéke már nem onnan van, hogy Isten teremtménye, tükröződése. Az ember tudatára ébred „tragikus végességének" és a pesszimizmus kísérti. Pascalt azonban hite még megőrzi a kétségbeeséstől.

A modern ateizmus viszont a pogány amor fati-hoz, a végzet-hithez menekül, vagyis a mítoszba; a pogányságot eleveníti fel, vagy pedig az üres ég alatt kétségbeesetten vállalja az abszurditást. Dosztojevszkij, Hölderlin és Nietzsche művének tanulmányozásán keresztül mutatja meg Guardini azt, amit P. Henri de Lubac a "modern ateizmus drámájának" nevezett. Nietzsche-vel beteljesedik az istentagadó humanizmus. Az ember létét veszélyezteti az Isten, ezért meg kell halnia, hogy az ember élhessen, Ez a tragikus félreértés ma is tart; az ateista egzisztencializmus alapdogmája lett. Guardini ezt a félreértést akarta eloszlatni írásaival: nem szűnik meg hangoztatni, hogy Isten nem hogy veszélyezteti az ember szabadságát, de éppen személyes kibontakozásának forrása és méltóságának garanciája. A veszélyben lévő modern embernek, most a modern idők végén, csak a krisztusi üzenetben lehet reménysége. Krisztusban az élő Isten siet az ember segítségére: örök életre hívja az Egyházban felhangzó Ige által. Az emberi erőfeszítésnek és az egész történelemnek Ő, Krisztus ad értelmet. A világot a keresztények menthetik meg, ha igazán keresztények, vagyis ha Szent Pál szavai szerint Krisztus él bennünk.