Bernanos a lelki gyermekségről – P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

Újraolvasva „Egy falusi plébános naplója” c. regényét

A Papság Éve alkalmából a Szent István Társulat újra kiadta magyar fordításban Georges Bernanos Egy falusi plébános naplója c. ismert, talán legszebb regényét. (Előzőleg ugyanitt 1985-ben jelent meg Just Béla korábbi fordításában a 30-as évek derekán írt francia könyv.) 1943-ban Gyergyai Albert, a francia irodalom kitűnő ismerője (később a francia egyetemisták szeretett professzora) így üdvözölte a magyar fordítást ragyogó ismertetésében: „Vajon hogyan fogadják nálunk a nagy Bernanos legszebb könyvét, az ambricourt-i kis falusi pap naiv és egyben oly éleslátó, kusza és fényes vallomását, amely, bár kissé elkésve, végre magyarul is megjelent? Lesznek-e hívei nálunk is ennek a francia regénynek, amely oly másképpen regény s oly másképpen francia, mint e kettős fogalom közkeletű elképzelése? Ma, amikor annyi pótszer között, a hit, a belső élet is annyi régi vagy új keletű pótszerhez folyamodik, spiritizmushoz, buddhizmushoz, mágiához és más misztikához, lesz-e visszhangja nálunk e könyvnek, amely bonyolult, új tanok s zavaros mitológiák helyett egyedül csak a szeretet tiszta egyszerűségét hirdeti?” (Gyergyai A.: Kortársak, 1965, 401) Gyergyai kérdései ma is időszerűek. Miként a regény lelki üzenete is.

Ismerjük a „Napló” tartalmát: hőse egy szegény, beteg, gyermekien közvetlen és alázatos fiatal falusi pap, aki híveinek, falujának, minden embernek minden fájdalmát átérzi és mintegy magára vállalja szent önfeláldozásban. A „falusi plébános” naplójából megismerjük szerény származását, szemináriumi neveltetését, egyszerű, paraszti és kispolgári híveit, egyhangú mindennapjait, apró gondjait, gyomorbetegségéből eredő szenvedését, de egy másik síkon – a „regényes” részben- a falusi grófok sötét családi történetét is. A plébános a grófné, a grófkisasszony és a nevelőnő gyóntatója. A gőgös, kiszáradt szívű grófné, aki csapodár férje és szeretetlen lánya mellett meghalt kisfia emlékével viaskodik, lázad Isten ellen; az utolsó pillanatban papunk lobbantja fel pillanatnyi lángolásra kiszikkadt hitét.

Bernanos regényeiben több pap szerepel a nevetséges és sátáni alakok, akadémikusok, pszichoanalisták, misztika-kutatók között is, vannak rossz és szent papok. Nála nem az érzékiség a főbűn, hanem a szerelem-szeret nélküli ész (tudás). A rossz pap regényeiben és az élet rendjében is az, aki ugyan nagy tudós, híres kutató, de nincs benne szeretet. Jellemző, amit a most elemzett regény vége felé a „falusi plébános”, halálához közel, a kilépett tudós papnak mond: „Hallgass ide, ha egy nap az a szerencsétlenség érne, hogy hűtlen lennék azokhoz a fogadalmakhoz, amelyeket felszentelésemkor tette, inkább egy nő iránt érzett szerelmem miatt történjék ez, mint annak következtében, amit te szellemi fejlődésnek nevezel.”

Bernanos regényében az egyszerű falusi pap egy kicsit az arsi plébánosra emlékeztet, akire most, a Papság Évében emlékezünk. Ő a szent pap mintaképe. Ellentétes alak a blangermont-i esperes, a „realista”, aki kioktatja a való életről a fiatal falusi papot, aki nemrég hagyta el a szemináriumot: „A szeminárium nem a világ. A szemináriumi élet nem az élet. Nem sok kellene ahhoz, hogy magából intellektuel legyen, vagyis lázadó, aki módszeresen lekicsinyli azokat a társadalmi intézményeket, melyek nem a szellemen alapulnak. Isten óvjon bennünket a reformátoroktól! – Esperes úr, hiszen sok szent is az volt. - Isten óvjon bennünket a szentektől is”- válaszolja az esperes.

Albert Béguin, Bernanos életművének egyik legjobb ismerője írta: Bernanos regényvilága nem a jók és a rosszak csoportjára oszlik fel, hanem egyfelől a szentek csoportjára, vagyis azokéra, akik megőrizték a gyermekkorhoz való hűséget, másfelől azon szerencsétlenek csoportjára, akik azt elveszítették. Egyik oldalon a szeretet hatalma, amelyben a gyermekség szelleme él tovább és nyilatkozik meg, másik oldalon a szeretetre való képtelenség: „a pokol ott van, ahol megszűnt a szeretet.”

Bernanos legjobb irodalmár ismerői mind kiemelik, hogy az író egész életművére meghatározó hatással volt gyermekkora, illetve az evangéliumi gyermekség eszméje, amit Lisieux-i Szent Teréz élete tükröz, és amelynek megtestesítője az ambricourt-i fiatal pap.

Bernanos 1935-ben írta: „Mihelyt kezembe veszem a tollat, mindjárt gyermekkorom elevenedik fel, az a gyermekkor, amely semmiben sem különbözik másokétól, de amelyből – mint az álmok kimeríthetetlen forrásából – mindazt merítem, amit írok.” Annak a gyermeknek a szemében akarja igazolni magát, aki régen volt. A szenvedés, a lelki kínok között is oda, az alapvető gyermeki szellemhez, az alázatosság és a nagylelkűség forrásához kell lehajolnunk, ahol a kegyelem élő vízforrása fakad. „Szent az az ember, mondta Bernanos egy 1947-es konferenciájában („Barátaink a szentek”), aki képes megtalálni önmagában, képes felfakasztani lénye mélyéről azt a vízforrást, amelyről Krisztus beszélt a szamariai asszonynak: „Azok, akik ebből a vízből isznak, nem szomjaznak többé…” Ez a víz itt található mindnyájunkban, a mély forrás nyitott a szabad ég alatt…”

„A szentek mentik meg a világot a poshadástól.”

Bernanos hosszan eszmélődik a „Napló”-ban a szentekről, akik a Teremtőtől kapott gyermeki ártatlanságot felélesztik lelkükben, a betemetett élő vízforrást megnyitják, amelyről sokaknak fogalmuk sincs, mert önmaguk felszínén élnek, mert nincs belső életük. „Ezek a lények mit mondhatnak a bűnről? Mit tudnak róla? A rák, amely emészti őket, hasonló annyi más fájdalommentes daganathoz. Vagy legalábbis, legtöbben közülük, csak egy bizonyos futó benyomást szereztek róla életük egy bizonyos korszakában, amely benyomás csakhamar elmosódott öntudatukban. Ritkaság, hogy egy gyermeknek ne lett volna, ha csak embrionális állapotban is, egy bizonyos lelki élete a szó keresztény értelmében…”

Bernanos részletesen kifejti regénye központi gondolatát, Jézus tanítását: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába.” Megmagyarázza a lelki gyermekség evangéliumi értelmét, amelynek lényeges összetevői a tisztaság, az egyszerűség és az alázat.Emlékezünk a jó barát Torcy-i plébános költői szavaira, amelyeket „falusi plébánosunknak” mondott a Szent Szüzet állítva eléje a gyermeki ártatlanság eszményképül. „A Szent Szűz a mi anyánk, ez természetes; ő az emberi nem anyja, az új Éva. De ő az emberiség leánya is.

A régi világ, a fájdalmas világ, a kegyelem előtti világ sokáig ringatta őt szomorú szívén – századokon és századokon át – várva egy Virgo Genitrix-re (…) Senki sem élt, szenvedett és halt meg olyan egyszerűen, mit sem sejtve saját méltóságáról. (…) Olyan tiszta, átlátszó forrás, olyan átlátszó és tiszta, hogy még saját képmását sem láthatta visszatükröződni lelkében: kizárólag az Atya örömére volt teremtve. (…) A Szent Szűz maga volt az Ártatlanság. (…) A Szűz tekintete az egyedül igazi gyermekszem, amely valaha is rányílt a mi szégyenünkre és a mi nyomorúságunkra…”

Olvasóinak általában sötétnek tűnik Bernanos regényvilága – mintha hősei „a Sátán árnyékában” élnének (első regényének címe). Se írónknál a „sátánosság” nem irodalmi, művészi divat. Valóban a természetfeletti világban mozgunk. Az üdvösség és a kárhozat kockázatos drámáját mutatja be: szentek küzdenek a „világ fejedelmével”. Kétségtelen, hogy az arsi plébános alakja kel életre. Bernanos világa sötét, mert a valóságot ábrázolja. De a hívő író hisz az emberben. Tudja, hogy az emberi lélekből nem lehet kitörölni Isten képmását, minden bűnös szívében ott van eltemetve az isteni szikra, mindnyájunkban megmaradt valami a gyermeki ártatlanságból. És szent hőseiben, a legnagyobb lelki kínok, az agónia közepette is él a reménység lángja, a megváltottság tudata. Ezért, ha lehajolnak az evangéliumi gyermeki szellemhez, az alázatosság és a nagylelkűség belső forrásaihoz, ahol a kegyelem élő vízforrása fakad, az Isten „édes irgalmába” vetett bizalom átlendíti őket a kétségbeesésen.

Jegyzetemet Gyergyai Albert már idézett tanulmánya jellemzésével fejezem be: Bernanos regényének papja az az öntudatlan szent, „aki nem készen, a kezdettől fogva mutatkozik a szentség fényében, hanem lassan, akaratlan, a szenvedések, a tépelődések, a próbák és a kísértések tövises útján válik azzá – addig a Claudelnél látott csodás jelentig, amikor azt mondja vezeklőjének:

’Az a pokol, ha már nem szeretünk’, s agóniája percéig, amikor iszonyú kínok közt s egy hitehagyott /pap/ hajlékában ezt suttogja: ’Minden kegyelem.’ (…) Ő maga, mint az egész könyv is, nem az irodalom szülötte, hanem Bernanos szavaival élve, mintegy ’a látható világnak végső peremén jár egyre, valami nem földi fény örvényének a legszélén’…” (Kortársak, 404-405).