„Miért nehéz még ma is sok ortodox zsidó számára a katolikusokkal való párbeszéd?”
– az Osservatore Romano cikke
Mordechay Lewy, Izrael szentszéki nagykövete a vatikáni napilap január 13-i számában
válaszol a kérdésre.
A diplomata megállapítja, hogy míg a zsidóság általában
véve támogatja a legmagasabb szintű hivatalos párbeszéd folytatását az izraeli Központi
Rabbinátus és a Szentszék között, az ortodox zsidók legfőbb irányzata továbbra is
szkeptikus marad.
A nagykövet szerint a legfőbb akadályt az jelenti, hogy
a zsidók többségének nincs szüksége másokra ahhoz, hogy meghatározza saját vallási
önazonosságát. Nem tart igényt semmiféle más teológiai utalásra a Biblián kívül, amely
kimondja, hogy a zsidók Isten választott gyermekei. Ez a kiválasztottság nem jelentett
mindig áldást a történelem folyamán – állapítja meg Mordechay Lewy. A kezdetekben
a zsidóság nem volt ellenséges a prozelitizmussal szemben. Az ókorban tagadhatatlanul
magába olvasztotta a görög-római kultúra elemeit. A száműzetés idejében azonban a
zsidók olyan környezetben éltek, amely gyakran ellenséges volt irányukban és mindig
arra törekedett, hogy más vallásra térítse őket.
Az Osservatore Romano cikke
felidézi Maimonides, a XII-XIII. században élt zsidó vallásbölcsész alakját, aki 1180-ban
összeállította a zsidó törvények héberül írt kodifikációját, a Misne-Tórát (a Tóra
ismétlése). Művét Josef Caro rabbi a XVI. században foglalta össze. 1560 körül megírta
az életviteli szabályokat tartalmazó „Sulhán Aruh” c. könyvet. Az ún. „háláchához”,
zsidó jogrendszerhez ragaszkodó ortodox zsidóság ma nagyrészt ebből merít. (Háláchá
annyit jelent, mint járható út, járható ösvény). Caro rabbi célja az volt, hogy minden
áron megőrizze a hagyományt és a túlélés technikáját, még Izraelben is, az egyetlen
olyan társadalomban, amelyben a zsidók a nagytöbbséget képviselik.
Tény, hogy
a reformzsidóság és a konzervatívok nyitottabbak a keresztényekkel folytatott párbeszédre,
mint az ortodoxok – írja Izrael szentszéki nagykövete. Ez amerikai élettapasztalatuk
révén lehetséges, mivel társadalmuk szerves része a különféle etnikai és vallási csoportok
együttélése. Az ortodox zsidóság legfőbb tekintélye Amerikában Soloveitchik rabbi,
aki nem helyeselte az olyan vallásközi párbeszédet, amely a katolikusokkal a hit alaptételeinek
megvitatását célozta. Ugyanakkor nem utasított el egy olyan dialógust, amely a társadalmi
együttélés javulását, a közjót szolgálja. Ezért a katolikusokkal folytatott párbeszéd
ún. „könnyű” témákra korlátozódik, mint a bioetika, a környezetvédelem, az erőszak,
vagyis amelyek nem érintik a valláspolitika kérdéseit. Továbbá nem tartalmaznak olyan
tanbeli alaptételeket, mint a Credo, a Szentháromság, a Messiás eljövetele, a szentségek.
A zsidóság nagy többsége a diaszpórában úgy éli meg életét, mint egy sérelmes
küzdelmet a túlélésért. Úgy érzik, hogy a katolikusok szüntelenül meg akarják téríteni
őket, kedvesen, vagy a legtöbb esetben, erőszakosan. A zsidóság ellenérzése a kereszténységgel
szemben már az ókorban is jelen volt. Ez a zsidóság körében létrejött „családi szétszakadásnak”
tudható be, amelyben mindkét fél versengett egymással, hogy elnyerje Isten jóindulatát.
Az első keresztény közösség elszakadt a hagyományos zsidóság kötelékeitől. Ez a folyamat
nagy hitvitairodalmat hívott életre, amelyből kivették a részüket a zsidók is. Ez
az ellenszenv Európában tovább folytatódott a középkorban, sőt rituális formában néhány
zsidó imában is megfogalmazódik. Sok ortodox zsidó nem lépett be templomba és nem
kívánt egy kereszttel szembesülni.
Izrael szentszéki nagykövete az Osservatore
Romano hasábjain pavlovi reflexhez hasonlítja az egykori trauma még ma is tartó következményeihez
fűződő magatartást. Egy múltbeli súlyos és fájdalmas seb minden alkalommal újból felszakad,
amikor az áldozat hóhéra jelképeivel kerül szembe.
Van továbbá egy láthatatlan
akadály is, amelyről nem esik szó. Minden párbeszédben jelen van az az alapvető kíváncsiság,
hogy jobban megismerjük beszédpartnerünket. Tolsztoj, „Háború és Béke” c. regényében
írta híres kijelentését: „Mindent megérteni annyit jelent, mint mindent megbocsátani”.
Lehet, hogy a zsidók, akik még magukban hordozzák a sérüléseket, kerülni kívánnak
minden olyan helyzetet, amelyben meg kell bocsátani, különösen, ha az illetőt – helyesen,
vagy tévesen – a hóhér képviselőjével azonosítják.
A zsidó áldozatok látszólag
képtelenek arra, hogy feloldozzák a régen, vagy a közelmúltban testvéreik ellen elkövetett
gonosztettek elkövetőit. A katolikusok hozzászoktak a heti gyónás gyakorlatához, hogy
feloldozást kapjanak. A zsidóságnál is létezik ez a szertartás, azonban csak egy évben
egyszer, a Jom Kippur alkalmával. Ekkor kérjük Isten feloldozását és bocsánatot testvéreink
számára – fejezi be cikkét Mordechay Lewy, Izrael szentszéki nagykövete.