Könyvismertetés: Philippe Chenaux: A katolikus Egyház és a kommunizmus Európában
(1917-től 1989-ig). Lenintől II. János Pálig
Most jelent meg Philippe Chenaux történész érdekes könyve a párizsi Cerf kiadónál:
L’Église catholique et le communisme en Europe (1917-1989). De Lénine á Jean-Paul
II. Cerf, Paris, 2009.
Chenaux ismert Maritain-kutató, jelenleg az újkori
egyháztörténet professzora a római Lateráni Egyetemen. Könyve Bevezetőjében bemutatkozik.
Fiatal, nem tartozik ahhoz a nemzedékhez, amely megismerte a kommunizmus csábítását.
1977-ben hallotta professzora kijelentését: „Isten meghalt, Marx meghalt, és én magam
nem érzem jól magam.” Ebben az időben az ún. „új filozófusok” elkezdték leleplezni
a kommunista totalitarizmus „emberarcú barbárságát”. E kifejezés Bernard-Henri Lévy-től
való. Egy másik „új filozófus”, Jean-Marie Benoist 1970-ben adta ki Marx meghalt c.
könyvét. E csoporthoz tartozott André Glücksmann is, akit a pápa nemrég tüntetett
ki az emberi jogok védelmében kifejtett tevékenységéért. (Itt a VR-ban megemlékeztünk
róla.)
Bombaként hatott akkoriban Szolzsenyicin könyvének pár évvel korábbi
megjelenése: A GULAG szigetcsoport. A Berlini Fal akkor még nem dőlt le, de már kevesen
hittek a „ragyogó holnapokban”, a kommunista propagandának. Eljött a revizionizmus
órája a francia és európai baloldal körében. Mindez az Egyházat, a progresszista,
a haladó katolikusokat is érintette. Könyvünk akkor fiatal katolikus szerzője természetesnek
vette, hogy a keresztény üzenet összeegyeztethetetlen a szovjet koncentrációs táborokkal.
Szolzsenyicinen kívül olvasta más szerzők, pl. Amalrik és Zinovjev leleplező műveit,
vagy a magyar zsidó származású Fejtő Ferenc munkáját a „Népi demokráciák” történetéről.
Később a kommunizmus valóságos arcának megmutatására szaporodtak a munkák. Így pl.
1995-ben megjelent François Furet nagy könyve: Egy illúzió múltja. Esszé a kommunista
eszméről a XX. században. Vagy a vitatott tanulmánygyűjtemény Stéphane Courtois szerkesztésében:
A kommunizmus fekete könyve. (A világkommunizmus mintegy százmillió áldozatáról szóló
dokumentációt Párizsban, Rómában és Budapesten is a kommunisták és a baloldal képviselői
igyekeztek vitatni, elfelejteni.) Ezek a művek valamennyien hangsúlyozták a kommunista
jelenség totalitárius szempontját. Persze a párizsi baloldali értelmiség az antikommunizmus
felébredését látta mindebben, és azt kifogásolta, hogy lefokozzák a különböző kommunista
tapasztalatok jelentőségét.
Anélkül, hogy e tapasztalatokat elemezné, egy dolgot
azonban világosan leszögez szerzőnk, Chenaux: az ateista kommunizmus mindenképpen
a katolikus Egyház hittételei, a Vatikán szervezette ellen harcolt, amolyan „Ellen-Egyház”
volt, ahogy ezt pl. Jacques Maritain már a két háború között megjelent, híres Teljes
humanizmus c. könyvében megmutatta, rávilágítva a szovjet totalitarizmus hasonlóságára
a náci totalitarizmussal. Alain Besançon pedig 1998-ban megbélyegezte azt, hogy egyes
keresztények megfeledkeztek a kommunizmus vallásüldöző mivoltáról: „Jóllehet a kommunizmus
alatt több vértanú volt, mint az egyháztörténelem más korszakaiban, nem siettek, hogy
összeállítsák e korszak martirológiumát.”
Amit Bevezetésében szerzőnk felvázol,
részletezi könyve fejezeteiben, áttekintve az Egyház és az európai kommunizmus viszonyát
Lenintől II. János Pálig. Különösen figyel Róma és Moszkva kapcsolatára, a későbbi
egyházpolitika alakulására, XXIII. János pápától kezdődően pedig az ún. Ostpolitikra,
amelynek főszereplője Agostino Casaroli volt. Itt most csak e Keleti politikára vetünk
egy pillantást. Chenaux felhasználja a legjobb műveket ezzel kapcsolatban, a Casaroli
archívum dokumentációját közzétevő Giovanni Barberini művét: La politica del dialogo.
Le carte Casaroli sull’Ostpolitik vaticana. Bologna, 2008. Továbbá más tanulmányokat
egy gyűjtőkötetből. L’Ostpolitik di Agostino Casaroli (1963-1989), Bologna, 2009.
Mindjárt megjegyzem: Chenaux a Róma és Moszkva kapcsolatáról szóló V. fejezetben
igyekszik árnyaltan, tárgyilagosan bemutatni XII. Pius politikáját, az ateista bolsevizmussal
szembeni állásfoglalásait. Amikor 1949 februárjában Mindszenty bíborost életfogytiglani
börtönre ítélte a Rákosi-rendszer, XII. Pius apostoli buzdítást intézett a világ püspökeihez,
leleplezve az Egyház-ellenes ateista kampányt. Az egyházüldözés elleni legkeményebb
intézkedése a Szent Officium 1949. július 1-én közzétett dekrétuma volt, amely megtiltotta
a katolikusoknak, hogy együttműködjenek kommunista pártokkal és tőlük függő szervezetekkel,
és e tilalom kilátásba helyezte a kiközösítést is.
Itt most csak Chenaux
könyve IX. fejezetéhez fűzök néhány megjegyzést (pp. 269-295: „L’Ospolitik du Vatican”)
A Vatikán „Keleti politikájának” történetét vázolva szerzőnk jellemzi a világpolitikai
helyzetet, az enyhülést, XXIII. János pápa nyitását, kezdeményezését, VI. Pál zsinat
alatti dialóguskeresését, az 1964-es budapesti részleges megállapodást a Kádár-kormánnyal.
Chenaux kiemeli, hogy a tárgyalások homlokterében a megüresedett püspöki székek betöltése
állt. Erre Agostino Casaroli is utal emlékirataiban, minthogy egyesek éppen azzal
vádolták a Szentszék politikáját, hogy szinte kizárólag a püspöki kinevezésekkel foglalkozott.
Casaroli bíboros így válaszolt a kritikákra: „A történelem azt mutatja, hogy a püspökök
hiánya hosszú távon fokozatosan legyengíti az Egyházat, és végül eltűnését idézi elő,
és nem csupán az ún. intézményes Egyházét, a világ több részén.” (Tegyük hozzá: nem
mindenki fogadta el ezt az érvelést.)
Chenaux részletesebben ír az 1964-es
részleges megállapodásról, ezzel kapcsolatban kitér a kényes Mindszenty-kérdés megoldására
tett kísérletekre (pp. 274-277). A modus vivendi keresése végül is a modus non moriendi
lett, „jobb időkre várva”. Chenaux itt (276) megjegyzi: Mindszenty bíboros nem osztotta
ezt a véleményt. Casaroli érseknek ezeket mondta 1964 áprilisában: „Ha a világ nem
játszotta volna a szamarat, a bolsevizmus már régóta nem létezne; a bolsevik kormányokat
nemrég a nyugati gabonasegély mentette meg.” Megjegyezem itt: a Keleti politika magyar
vonatkozásának ismertetése tárgyilagos. Mindig érezhető a szerző alapvető beállítottsága:
a kommunizmus a kereszténység ellensége, sőt utolsó „eretneksége”. Lenintől II.
János Pálig vázolja a katolikus egyház viszonyát a kommunizmussal külön kitérve a
progresszista, baloldali (főleg francia) katolikusokra, akik a zsinat után jó ideig
engedtek a marxizmus kísértésének. Végül Chenaux rávilágít arra, hogy II. János Pál
lengyel politikájának és Gorbacsov peresztrojkájának döntő szerepe volt a kommunizmus
bukása siettetésében.