Joseph Ratzinger és a II. vatikáni zsinat

„Hova vezeti az egyházat a pápa?”Ez az alcíme annak a nemrég megjelent német könyvnek (In Namen des Herrn), amelynek szerzője Hermann Häring egyetemi tanár. Hans Küng barátja keményen bírálja Ratzinger pápát konzervatív intézkedései, a II. vatikáni zsinat korszerűsödési programját visszafordító kormányzása miatt. A szerző már korábban is kritikusan elemezte Joseph Ratzinger telógiáját; most igyekszik megmutatni, hogy már a zsinati teológus és a tübingeni teológiaprofesszor sem volt olyan haladó, amint azt egyesek állítják. Azt kell mondanunk, hogy radikálisabb ez a kritika Küngénél is, aki Häring mostani könyvéhez az előszót írta. Ebben az előszóban Küng baráti hangon emlékezik vissza az újonnan pápává választott Ratzingerrel, volt kollégájával folytatott négyórás beszélgetésére 2005.szeptember 25-én Castel Gandolfo-ban. (Lásd Távlatok, 2006/4 : K. Josef Kuschel cikkét.) Mindjárt hozzáfűzöm, hogy Hans Küng legújabb, Mit hiszek én? című könyvében hangoztatja: ő nem ellenlábasa Ratzingernek, hivatása nem az, hogy pápakitikus legyen! Ő reformer akar lenni, nem pedig forradalmár. Az nyugtalanítja, hogy Joseph Ratzinger, akit l966-ban a tübingeni egyetemre hívott meg, a reformnak nem ugyanazt az útját követi, mint ő, Küng: ő az „alsóegyházat” képviseli, Ratzinger pedig a „felsőegyházat”.
Bár Häring ezt tagadja, valójában most is azt a Róma-ellenes komplexust, ellenérzést látom nála ( és több német nyelvterületen élő kritikusnál), amelyet Hans Urs von Balthasar mélyrehatóan elemzett 1974-ben közzétett könyvében (Der antirömische Affekt). Ez az indulat ugyan Luther óta mindig létezett, de főleg kívülről érte az egyházat. A II. vatikáni zsinat után azonban belülről bomlasztja a hívők közösségét, előítélettel szemléli mindazt, ami Rómából jön, mert Róma elmarad a teológiai és a szociológiai kutatások mögött stb. A kontesztálók az egyházat csak intézménynek tekintik, és mellőzik isteni arculatát, azt, hogy az emberi gyengeségek és bűnök ellenére a feltámadt Krisztus Lelke élteti: a bírálható struktúra, jogrend hierarchikus szerkezet mélyén az isteni élet bontakozik ki. Emlékeztetek arra, hogy a zsinat rávilágított (LG 8) Krisztus Egyházának e kettős arculatára. Az új ebben a kemény és keserű kritikában tehát az, hogy az egyházon belülről jönnek a támadások progresszista és konzervatív köröktől egyaránt.
Vajon Joseph Ratzinger az a „restaurátor”, „páncélbíboros” lenne, akinek a felületes és egyoldalú média nevezte már pápává választásakor, és akit legutóbb, a szerencsétlen Williamson-ügy kapcsán (a Holokausztot tagadó tradicionalista püspök feloldozásakor) még hevesebben zsinat-ellenesnek tituláltak? (Lásd Távlatok 2009/2, 82)
Az újabb nemzedék nem tudja felmérni a II. vatikáni zsinat (1962-1965) történelmi jelentőségét, sem a zsinat után kitört válság, az egyházon belüli két-három évtizedes kontesztálás hatásait, amelyeket még napjainkban is tapasztalunk. A jeles egyháztörténész, Roger Aubert szerint egy-két nemzedék után lesznek csak képesek felmérni a történészek a II. vatikáni zsinat értékét és az azt követő válság horderejét. Egy másik történész, a német Hubert Jedin is hangsúlyozta 1979-ben, hogy egy évtized elteltével még lehetetlen felmérni a II. Vaticanum eredményeit: „Immáron bebizonyosodik, hogy e zsinatnak jelentősebb hatása lesz az Egyház történetére, mint volt az I. vatikáni zsinatnak, és kihatásait mindenképpen a trentói zsinatéihoz lehet hasonlítani.” (Idézi Grootaers, lásd az Irodalmat.)
Yves Congar domonkos teológus, akinek fontos szerepe volt a zsinati egyháztan előkészítésében, majd a zsinati munkákban, 1969-ben – az 1968-as tekintélyi válság kirobbanása után – már ezt írta: „Az Egyház a vihar közepette néz szembe ma jövőjével”. (Au milieu des orages.) Congar akkor korunk civilizációs válságából eredeztette a belső egyházi válságot, pontosabban a feltörő lázongásban (gondoljunk az 1968-as diáklázadásokra, illetve VI. Pál Humanae vitae k. enciklikája visszhangjára)) a tekintély válságának kirobbanását látta, és ezért a tekintély és a közös felelősség helyes értelmét magyarázta tradicionalistáknak és haladóknak egyaránt.
A következőkben három előadásban mutatom be Joseph Ratzinger teológiáját, és a II. vatikáni zsinathoz való viszonyát. Felhasználom műveit, önéletrajzát (Életutam), interjú-nyilatkozatait (Messori, Seewald), továbbá teológiájáról írt néhány könyvet (Rollet, Rowland, H. Häring). Nem lehet szó teljes teológiai művének elemzéséről, csupán egy szempontra szorítkozom: azt vizsgálom meg vázlatosan, hogy vajon a zsinat-ellenes konzervativizmus képviselője-e XVI. Benedek, amint ezt már a Hittani Kongregáció prefektusaként is többen állították róla. A következő három részben elemzem a leendő pápa zsinati teológiáját.


-Ratzinger a zsinati teológus szakértő,


-Ratzinger a teológiaprofesszor, végül


-a Hittani Kongregáció bíboros prefektusa.


Előre bocsátom, hogy többször hivatkozom Henri de Lubac jezsuita teológusra, akit Ratzinger egyik mesterének tartott, és aki – több jeles katolikus gondolkodóval - ugyanúgy vélekedett a zsinat utáni válság során tapasztalt szélsőséges teológiai álláspontokról, mint Joseph Ratzinger. H. de Lubac, akit 1950 körül, haladó nézetei miatt állítottak félre, majd zsinati teológus és végül bíboros lett, kemény szavakkal bírálta már 1969-ben (majd 1985-ben) az erőszakos kontesztálást, a zsinat tanítását eltorzító értelmezéseket. Miután helyet adott a jogos kritikáknak, rávilágított a helyes zsinati teológiára, így jelölte meg az építő kritika és a válság megoldása feltételeit: 1) A Jézus iránti feltétlen szeretet, 2) a katolikus egység szerető gondja.
Ami pedig J. Ratzinger teológiájának alapvető irányultságát illeti, egyetértek azzal, amit Jacques Rollet Ratzinger bíboros teológiájáról szóló könyve elején mottóként idéz Ratzingertől (Isten új népe, 1969): „A keresztények alapvető lelki irányultsága nem a restauráció felé fordul, hanem a reménység jele alatt áll. Az Egyház, amely igyekszik megújulni, megszabadul egy történelmi korszak törmelékétől, amely rárakódott és benne felhalmozódott, nem azért, hogy a múlt idők eszményi állapotát restaurálja, hanem hogy az Úr elé járuljon, és készséges legyen új hívása teljesítésére.”