A szentföldi kusztos karácsonyi üzenete

A három napkeleti bölcs együtt érkezett Betlehembe: csillag vezette őket, tudták, hogy király született. Miután beléptek a házba, leborultak, hogy egy néhány napos újszülöttet imádjanak. Olyan ajándékokat adtak neki, amelyek királyságát, istenségét és halálát jelzik –így kezdődik P. Pierbattista Pizzaballa ferences üzenete.

Felidézhetjük a napkeleti bölcsek magányos utazását, találkozásukat, ahogy felismerik a közös utat. Elképzelhetjük önmagukról, elindulásuk nehézségeiről való párbeszédüket, az egyre erősödő barátságot, a közös érzést, ahogy megvitatják: ki lesz az, és miféle nagy dolgokat fog cselekedni ez a újszülött király, akinek csillag jelezte érkezését.

Nehezebb azonban azt elképzelnünk, hogy miután megérkeztek Jeruzsálembe a királyi palotába – ahol a papok és az írástudók fejből felmondták az ősi, immár elnémult próféciákat – hogyan jutottak el Betlehembe, abba a házba, ahol az újszölött gyermek volt anyjával, Máriával. És most saját szemükkel láthatják azt, akiért elindultak: a gyermeket, a “velünk lévő Istent”, az Üdvözítőt, a jó Pásztort, aki életét adja az emberek üdvösségéért.

Hogy történt? Látták Betlehem szegénységét, az egyszerű embereket, a pásztorokat, láttak egy fiatal családot egy szegényes házban. Egy magatehetetlen kicsiny gyermeket. Ebben a közegben felemelhették fejüket, és megláthatták Jézust, aki tekintetével kereste az ő tekintetüket.

Ebben a tekintetben megbecsülést éreztek, amely elismeri magasztos törekvésüket, lankadatlan reményüket, teljes embervoltukat, akik útra keltek, azért hogy megértésre jussanak, találkozzanak és ajándékot hozzanak. Szemük megpihenhetett ennek a kisdednek a tekintetében, Isten dicsőségében, aki jóindulattal szemléli az embereket, és oly nagy szeretettel, hogy saját Fiát sem kímélte, hogy odaadja a világ üdvösségéért. Megértették, hogy Isten az ő nagyságát, dicsőségét, és mindenhatóságát ebbe a kicsiny és törékeny gyermekbe helyezte, aki rászorul az emberekre.

A ferences kusztos így folytatja. Ahogy a napkeleti bölcseknek, nekünk is az a hivatásunk, hogy felemeljük tekintetünket és megérezzük: Jézus ránk tekint és szeret bennünket. Hogy bátor és bizakodó reménységgel higgyük: Isten minden nap ránk tekint, jóságosan, irgalommal, az emberiségbe és belénk, szegény emberekbe vetett bizalmával.

Néha vesztesnek érezzük magunkat tehetetlenségünk miatt, korlátoltnak, elcsüggedtnek és csalódottnak, sérültnek, megalázottnak, kicsinyhitűnek, reményvesztettnek, zavarodottnak, és annyira kétségbeesünk, hogy nem tudunk kilépni félelmeinkből, hogy találkozzunk a boldogsággal, amelyet azért nem ismerünk fel, mert nem az, amit előzőleg elképzeltünk. Ne féljetek! – nekünk is, ezt ismétlik ma az angyalok, amikor hírül adják az Üdvözítő születését. Ne féljetek...