Isten életünk legfontosabb valósága - mondta homíliájában a pápa Karácsony vigíliáján
"Ma születetett az Üdvözítő Dávid városában. Ő a Messiás és az Úr" (Lk 2,11) Ettől
a pillanattól kezdve Isten valóban velünk van. Már nem egy távoli Isten, akit a teremtés
és a lelkiismeret révén valamilyen módon megsejthetünk. Isten belépett a világba és
közel van hozzánk. A feltámadt Krisztus mondta övéinek: "Íme, én veletek vagyok minden
nap, a világ végéig" (Mt 28,20).
Megszületett Üdvözítőtök - a hírre, amelyet
az Angyal hozott a pásztoroknak most Isten az Evangélium és hírnökei által felhívja
figyelmünket. Ez olyan hír, amellyel szemben nem lehetünk közömbösek. Ha valóban igaz,
akkor minden megváltozik. Rám is vonatkozik, és a pásztorokkal együtt nekem is el
kell indulnom Betlehembe, hogy megnézzem, ami ott történt. Az Evangélium azért beszéli
el a pásztorok történetét, hogy megmutassa: hogyan kell helyesen válaszolni arra az
üzenetre, amely nekünk is szól. Mit is mondanak tehát Isten megtestesülésének első
szemtanúi? - tette fel a kérdést homíliájában a pápa.
A pásztorok mindenekelőtt
éberek voltak és éppen ezért juthatott el hozzájuk az üzenet. Nekünk és fel kell ébrednünk,
hogy az üzenet hozzánk is eljusson. Valóban éberekké kell válnunk. Az álmodó és az
ébren lévő személy között mindenekelőtt az a különbség, hogy az álmodó egy sajátos
világban találja magát. Éne be van zárva az álmok világába, amely csak az övé és nem
kapcsolja össze a többi személlyel. Felébredni annyit jelent, hogy kilépünk az énnek
ebből a sajátos világából és belépünk a mindenki számára közös valóságba, az igazságba,
amely mindnyájunkat egyesít.
A világ konfliktusa, a kölcsönös összeférhetetlenség
abból a tényből származik, hogy be vagyunk zárva önös érdekeinkbe, személyes véleményeinkbe,
parányi világunkba, magánéletünkbe. Az önzés, akár csoportokról, akár egyénekről van
szó, érdekeink, és vágyaink foglyává tesz bennünket, amelyek ellentmondanak az igazságnak
és elválasztanak bennünket egymástól. Ébredjetek fel, mondja az Evangélium. Gyertek
ki a bezártságból és lépjetek be a nagy, közös igazságba, az egyetlen Istennel való
szeretetközösségbe. Felébredni, annyit jelent, mint kifejleszteni érzékenységünket
Isten, az általa küldött csöndes jelek, jelenlétének számtalan megnyilvánulása iránt.
Vannak olyanok, akik önmagukról azt állítják, hogy "vallási szempontból nincs
zenei hallásuk". Úgy tűnik, mintha Isten érzékelésének képessége egyfajta tehetség
volna, amelyet egyesek nem kaptak meg. A mai világ gondolkodásmódja, különböző tapasztalataink
skálája korlátozzák Isten iránti érzékenységünket, megfosztanak bennünket "zenei hallásunktól"
Istent illetően. Azonban minden szívben elrejtve vagy nyíltan, jelen van az Istenre
való várakozás, a készség, hogy találkozzunk vele. Imádkozzunk magunkért és testvéreinkért,
azokért, akik látszólag "nem rendelkeznek ezzel a zenei hallással", de akikben benne
él az Isten utáni vágy - buzdította a híveket a pápa. Órigenész, a nagy teológus
mondta: "ha abban a kegyelemben részesülnék, hogy lássak, mint ahogy Pál látott, most
a liturgia során angyalok nagy seregét szemlélhetném". Valóban, a szent liturgiában
Isten angyalai és a szentek vesznek körül bennünket. Maga az Úr van jelen közöttünk.
A pápa ezután ismét Lukács evangéliumának szavait elemezte: "Menjünk át Betlehembe!"
(Lk 2,15). "Odasiettek" - mondja az eredeti görög szöveg. Olyan fontos hírt hallottak,
hogy azonnal útra kellett indulniuk. Valóban, amit közöltek velük, az teljesen eltért
a szokásostól. Megváltoztatta a világot. Megszületett az Üdvözítő: Dávid várva várt
Fia, városában jött a világra. Mi lehetett volna ennél fontosabb? Természetesen a
kíváncsiság is hajtotta őket, de elsősorban az az izgalom, hogy a nagy hírt éppen
velük, látszólag jelentéktelen emberekkel közölték. Ezért tehát késlekedés nélkül,
sietve elindultak.
A mi hétköznapi életünkben ez nem így van - folytatta homíliáját
XVI. Benedek. Az emberek nagy többsége nem tekinti elsődlegesnek Isten dolgait. Előbb
a számunkra fontosnak tűnő ügyeket intézzük el. A prioritások listáján Isten gyakran
csaknem az utolsó helyet foglalja el. Az Evangélium azonban azt hirdeti: Istené minden
elsőbbség. Ha van valami az életünkben, ami sietséget érdemel, akkor az kizárólag
Isten ügye. Szent Benedek egyik regulája megállapítja: "Semmit ne helyezz Isten műve
elé"- azaz az isteni liturgia volt a szerzetesek elsődleges feladata.
Ez a
mondat, tartalmát tekintve minden ember számára érvényes. Isten életünk legfontosabb
valósága abszolút értelemben - tanítják a pásztorok. Tőlük szeretnénk megtanulni azt,
hogy ne temessenek maguk alá a mindennapi élet sürgető tennivalói. Meg akarjuk tanulni
tőlük a belső szabadságot. Második helyre szorítva minden más elfoglaltságot, bármilyen
fontosak is legyenek azok, induljunk el Isten felé. Hagyjuk, hogy belépjen életünkbe
és időnkbe. Az Istennel töltött idő soha nem vész kárba, azt az időt jelenti, amelyben
emberi mivoltunkban valóban élünk. Egyes szentírás magyarázók megjegyzik, hogy
elsőként az egyszerű pásztorok jöttek el Jézushoz és találkoztak a világ Megváltójával.
A Keletről jött bölcsek, a rangos, neves méltóságok képviselői csak sokkal később
érkeztek.
A kommentátorok hozzáteszik: ez teljesen nyilvánvaló. A pásztorok
ugyanis a közelben laktak, míg a bölcseknek hosszú és fáradságos utat kellett megtenniük,
hogy Betlehembe érkezzenek. Szükségük volt vezetőre és útmutatásra Ma is vannak egyszerű
és alázatos lelkek, akik nagyon közel laknak az Úrhoz. A modern kor legtöbb embere
azonban távol él Jézus Krisztustól, az emberré lett, a közénk eljött Istentől.
Olyan
filozófiák, ügyletek, elfoglaltságok töltik ki teljesen életünket, amelyektől nagyon
hosszú a jászolhoz vezető út. Isten sokféle módon ismételten afelé irányít bennünket,
hogy megtaláljuk a kijáratot gondolataink és elkötelezettségeink fogva tartó hálójából
és rálépjünk a hozzá vezető útra. Mindenki számára csak egyetlen út létezik. Az Úr
mindenkinek megfelelő jelzéseket ad le. Mindnyájunkat hív, hogy Betlehembe menjünk,
afelé az Isten felé, aki elindult az ember felé. Saját erőnkből soha nem jutnánk el
hozzá, de Isten leszállt közénk. Megtette az út hosszabbik felét. Most azt kéri: Gyertek
és lássátok, mennyire szeretlek benneteket. "Transeamus usque Bethleem" - mondja a
latin nyelvű Biblia. Lépjünk túl tehát önmagunkon, induljunk el Isten felé lelkünkben
és konkrét utakon is, mint az egyház liturgiája, vagy mint testvéreink szolgálata,
akikben Krisztus vár ránk.
Ennek az éjszakának az újdonsága, hogy Isten Szavát
megtekinthetjük, mert testté lett. Az az Isten, akiről nem szabad semmiféle képet
készíteni, mert az csak félrevezető lehetne, most látható Krisztusban, aki Isten valódi
képmása. Jézus Krisztus alakjában, egész életében és művében, halálában és feltámadásában
szemlélhetjük Isten Szavát, tehát magának az élő Istennek a misztériumát.
Isten
jele, amelyet a pásztoroknak és nekünk adott, nem megható csoda. Az alázat Isten jele,
az, hogy kicsinnyé, emberré lett. Hagyja, hogy megérintsük és kéri szeretetünket.
Mi, emberek szeretnénk egy másfajta jelet, amely vitathatatlanul bizonyítaná Isten
hatalmát és nagyságát. Jele azonban hitre és szeretetre szólít, tehát reményt ad.
A hatalmas Isten maga a Jóság. Arra hív bennünket, hogy váljunk hozzá hasonlóvá. Ez
akkor következik be, ha mi is megtanuljuk, hogy az alázat az igazi nagyság, ha lemondunk
az erőszakról és csak az igazság és a szeretet fegyvereit használjuk.
Órigenész,
Keresztelő Szent János szavát követve, a pogányság lényegét a kövekkel jelképezte.
A pogányság az érzékenység hiányát, kőszívet jelent, amely képtelen a szeretetre és
Isten szeretetének érzékelésére. Krisztus azonban húsból való szívet kíván nekünk
adni. Amikor a gyermekké vált Istent nézzük, megnyílik szívünk. A Szent Éjszaka liturgiájában
Isten emberként jön el hozzánk, hogy valóban emberségessé váljunk.
Imádkozzunk
azért, hogy Krisztus minden nap jöjjön el hozzánk, hogy mi is mondhassuk: "Élek ugyan,
de nem én, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20).
Imádkozzunk ezért ezen a Szent
Éjszakán: Jézus Krisztus, aki megszülettél Betlehemben, gyere el hozzánk! Lépj be
lelkembe, alakíts át, újíts meg. Add, hogy kőből és fából élő emberekké váljunk, akikben
jelen van szereteted, és a világ átalakul. Ámen.