„Ne féljetek! A Szabadító megszületett” – P. Szabó Ferenc karácsonyi elmélkedése

Az ősi magyar karácsonyi énekkel, a Mennyből az angyal szavaival köszöntjük kedves Hallgatóinkat, és kívánunk áldott, békés karácsonyi ünnepeket! Lukács evangéliumában az angyal „nagy örömet” hirdet a betlehemi pásztoroknak és minden embernek, akiket Isten szeret: megszületett a várva-várt Üdvözítő, akire Izrael és a nemzetek várakoztak. Mindig nagy öröm, ha egy gyermek születik a családban. Karácsonykor az isteni Gyermek születésének örülünk. Nagy Szent Leó pápa homíliája szerint karácsony az Élet születése. Később Jézus maga mondja:

„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. Ez lesz majd az euangelion, az Örömhír: Emberek Isten szeret benneteket, egyszülött Fiát küldte el, adta oda értetek, hogy életetek legyen, isteni életetek. Mert az Atya örök szeretettel szeretett bennünket, téged, engem, mindenkit, a próféta szerint. Nemcsak Izraelt, hanem minden személyt. Már a világ teremtése előtt kiválasztott, Fiában, a megtestesült Igében, Jézus Krisztusban, hogy fogadott gyermeke legyek, ahogy az Efezusi levél elején olvassuk.

„Tenyeremre rajzoltalak téged, neveden neveztelek, öröklétre rendeltelek.” Ez az Atya örök üdvösségterve, amelyet a most született isteni Gyermek kezd megvalósítani. Mert eljött az idők teljessége, eljött az a meghatározott idő, amikor a második isteni Személy a földre lép, amikor az örök Ige testté, emberré lesz. Szent János evangéliumának bevezetőjében olvassuk hitünk központi misztériumáról: „Kezdetben volt az Ige, Istennél volt…Benne élet volt, s az élet volt az emberek világossága…Ő volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít…” „Az Ige testté lett, közöttünk lakozott”. Emmanuel, velünk-lakó-Isten lett. De a bűnös világ nem ismerte fel Őt, nem fogadta be. De akik hittel befogadják, azoknak hatalmat adott, hogy Isten Lelke erejében újjá szülessenek, a kegyelem révén isteni életet éljenek, már most a megkezdett örök életet éljék. Adjunk hálát e nagy ajándékért, dicsőítsük Istent a betlehemi angyalokkal!

Karácsony ünnepe emlékeztessen bennünket arra, hogy az Üdvözítő felkínálja mindannyiunk számára az isteni életet. A megváltás már megtörtént, de be kell fogadnunk hittel a felajánlott, megistenítő kegyelmet. Mert ahogy egy 17. századi keresztény költő írta „Karácsonyi párversek” c. költeményében: Krisztus százszor megszülethetne Betlehemben, ha szívedben meg nem születik, mit sem használ neked, még nem vagy megváltva.” De hallgassuk meg a teljes verset, Csanád Béla költői fordításában:

Emberré lett az Úr, szalmán kapott helyet,
Hogy széna-szalma én már soha ne legyek.
Alázat s gyermeki lélek mily szent dolog!
Kik látták az Urat elsőnek? Pásztorok.
Mért mondod, hogy a Nagy kicsinnyé nem lehet,
S a porszem képtelen felfogni az eget?
Nézd a Szűz Gyermekét! S a szűk jászolt tekintsed:
Benne a föld s az ég és száz világ pihent meg.
Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,
Újra jönne az Úr s gyermekként megszületne.
Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben,
Elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.
A keresztény költőket minden időben, minden helyzetben megihlette karácsony misztériuma. A hitetlenül is hívő Ady Endre is 1883 „csúf karácsonyában” gyermeki hittel dúdolgatta:
„Szeretném az Istent/Nagyosan dicsérni, De én még kisfiú vagyok, Csak most kezdek élni. – Isten-dicséretre Mégis csak kiállok, De boldogok a pásztorok S a három királyok.”
A nagybeteg Babits Mihály is karácsonykor felszította szívében a reményt, amikor a jászolban fekvő ég Királya megalázkodásáról, az értünk szegénnyé lett, „zord életünket” vállaló Jézus titkáról elmélkedett:
„Becsesnek láttad te e földi test/koldusruháját, hogy fölvetted ezt? S nem vélted rossznak a zord életet? Te, kiről zengjük, hogy megszületett’/ Szeress hát minket is, koldusokat! Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk/ törékeny játékunkat, a reményt.”
Végül a két éve elhunyt mai magyar költőnk, Nagy Gáspár versét hallgassák meg Ulbrich András tolmácsolásában. Gáspár barátunk átélte az 1956 utáni „poklosan örvényült” magyar valóságot, a röviden felcsillanó szabadság utáni sötétséget, a reménytelenségben fuldokló kortársak között, majd az ún. „rendszerváltozás” utáni évek meghiúsult reménykedéseit. De számára is, minden hívő magyar számára maradt a „szalmaszálnyi”igazi remény, a betlehemi jászol felett megjelent angyalok bátorító üzenete: „Ne féljetek!” A Szabadító megszületett’.
Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal.
– … mindig és mindig:
bűnökben édesült, iramult napok
habjaiban fuldokló emberek,
egy szalmaszállal, tudjátok-e?
talán a menthetetlent mentitek.
– … kívül és belül:
poklosan örvényült, háborult világ,
de a remény sohasem meghaló,
ha minden utolsó szalmaszál
ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!