André Glucksmann kitüntetése margójára - P. Szabó Ferenc jezsuita jegyzete
December 9-én, a szerdai
általános kihallgatás után XVI. Benedek átadta az Oswiecim (Auschwitz) emberjogi díjat
André Glucksmann francia filozófus-írónak. E díjat olyan személyek nyerik el, akik
írói munkásságukkal és a közéletben folytatott tevékenységükkel küzdenek az emberi
jogok védelmében II. János Pál pápa tanításának szellemében.
A Vatikáni Rádióban
elhangzott hírt örömmel hallottam. Annakidején, a 70-es évek derekán figyeltünk fel
a zsidó származású filozófusra, aki csakhamar világhírűé vált. Az 1968-as diáklázadások
idején még maoista volt, de szakított a marxizmussal: most már nemcsak a nácizmus
ellen harcolt, hanem a kommunista diktatúra, a sztálinizmus ellen is a francia kommunisták
és baloldali gondolkodók nagy megrökönyödésére. Glucksmann az ún „új filozófusok”
csoportjához csatlakozott, amelynek vezető ideológusa a szintén zsidó Bernard-Henri
Lévy, az „Isten testamentuma” c. könyv szerzője volt. Lévy a bibliai monoteizmus
nevében bírálta az istentagadó totalitarizmusokat, azt a politikát, amely nem hagy
helyet az etikának. Glucksmann éles kritikájában párhuzamba állította a nácizmust
és a kommunizmust.
1977-ben jelent meg Les maitres penseurs (Mestergondolkodók)
című műve, amely óriási könyvsiker lett, ugyanakkor kihívta az európai baloldal
kemény kritikáját. Glucksmann a Szovjetunióbeli lázadók mellett harcolt, akik a GULAG-ot
létrehozó szovjet rendszer megbuktatására törekedtek. A 80-as években más kommunizmus-ellenes
műveket tett közzé, beszámolt a Berlini Fal ledöntéséről. Később újraértelmezte az
l968-as párizsi diáklázadást: szerinte ez már, az 1956-os budapesti forradalom folytatásaként,
totalitarizmus ellenes lázadás volt.
Nem részletezem az emberi jogokért küzdő
Glucksmann számos politikai elkötelezettségét. Kiemelem a 70-es évek „új filozófusai”
körében kifejtett totalitarizmus-ellenes küzdelmét akkor, amikor még nem lehetett
előre látni a kommunizmus bukását, amikor – néhány éles szemű és humanista marxista
pálfordulását kivéve – a nyugat-európai baloldal még Moszkva oldalán állt. Így pl.
Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir, akik a magyar forradalom mellett kiálló, szerintük
„áruló” Albert Camus-vel megszakították a barátságot. Ha már Sartre nevét említettem,
ehhez fontos megjegyzést teszek: a hajdan kommunista, majd a kommunizmusnak hátat
fordító, Párizsba menekült román drámaíró, Eugene Ionesco 1987-es önéletrajzi jegyzeteire
hivatkozom.
Ionesco leírja, hogy Sartre, miként több baloldali értelmiségi
akkor is megmaradt kommunistának, amikor ő maga, Ionesco vagy a magyar Koestler leleplezték
a sztálinizmus borzalmait. Sartre árulónak és gazembernek titulálta Koestlert. Szó
szerint idézem Ionescot: „Haragudtak rám, mert előttük (Sartre és Beauvoir előtt)
akartam látni, tudni, előttük tudtam. Tilos volt megelőzni őket. Baloldali és anarchista
voltam 35 éves koromig… De ők hiú módon elsők akartak lenni, éleslátóbbak. Sartre
néhány évvel ezelőtt azt mondta, hogy a marxizmus az utolsó, tökéletes, a végleges
filozófia. De mihelyt megjelentek az ún. új filozófusok könyvei, egy összejövetelen
kijelentette, hogy: ’két év óta Simone és én már nem vagyunk marxisták.’ Így a ravasz
Sartre már nem volt elmaradott, hanem éppen ellenkezőleg: előfutár.” (Ionesco: La
quete intermittente, 43-44.) Eugene Ionesco említett önéletrajzában vallott istenkereséséről
is, kijelentve, hogy „Isten újra megmutatkozik. Megismétlem azt, amit Malraux mondott:
a XXI. század vagy vallásos lesz, vagy nem létezik. Csakugyan, valami eredményt elértünk:
egyre kevésbé nevetséges Istenben hinni, Istent figyelembe venni.” (uo. 89)