Szentmártoni Mihály S. J. elmélkedése Ádvent 1. vasárnapjára
HINNI ISTEN IGÉRETEIBEN (Jer 33, 14-16; 1 Tessz 3, 12-4,2; Lk 21, 25-28.34-36) Ádvent első vasárnapjának
első olvasmányában Jeremiás próféta vigasztaló szózatát halljuk, hogy Isten egész
biztosan teljesíti ígéretét, hogy elküldi a Szabadítót. Hitünk egyik nagy kihívása,
hogy merjünk hinni Isten ígéreteiben. Izrael többször is megtapasztalta, hogy képtelen
megváltani saját magát, ezért a próféta a nép nevében könyörög Istenhez, hogy hozza
meg a megváltást. A megváltás első feltétele, hogy elismerjük, mennyire szükségünk
van Isten megbocsátó szeretetére. A második olvasmányban Szent Pál szép imáját
olvassuk, amelyben az Úr szeretetét hívja kedves tesszalonikai híveire. Nekünk is
így kell gondolnunk másokra: áldja meg őket a Jóisten minden mennyei és földi áldással. Az
Evangélium Jézus második eljövetelét mutatja be. Bármennyire is félelmetesnek tűnhetnek
a képek, amelyeket Jézus hallgatói szeme elé varázsolt, nem volt az Ő stílusa ijesztgetni
az embereket. Nem tényeket hirdetett meg, hanem jeleket jelölt meg. A jelet lehet
nem észre venni, vagy félremagyarázni. Az evangéliumi olvasmány második része felhívás
az éberségre.
Ádvent a Karácsonyra való előkészület időszaka. Egyrészt visszaemlékezés
Urunk első jövetelére, ugyanakkor felhívás arra, hogy készüljünk második eljövetelére,
amely halálunk pillanatában következik be. Az ádventi Istenvárás e kettős dinamizmus
jegyében történik: egyrészt az Úr jön felénk, másrészt mi megyünk az Úr felé.
Sajnos,
ma is nagy kísértés, hogy úgy rendezzük be életünket, mintha Isten nem létezne, vagy
ha létezik is, olyannak képzeljük el, akihez kevés közünk van a mindennapi életben,
és akinek nem tartozunk felelősséggel. Boldogságunkat az egészségben, a jólétben,
és még száz apró földi örömben keressük. Mindezekre szükségünk van ahhoz, hogy jól
érezzük magunkat, de nem elegendők ahhoz, hogy elnyerjük bűneink bocsánatát és az
örök élet ígéretét. Ehhez Istenre van szükségünk.
Ádventben erre az alapvető
Istenre való utaltságunkra kell gondolnunk. De Ádvent még ennél is több: arra hívja
fel figyelmünket, hogy Isten hű marad ígéreteihez, nekünk csak egy kis türelemre van
szükségünk, hogy kivárjuk az Ő idejét. Itt megállhatunk egy pillanatra és kérdezhetjük
magunktól, hogy hiszünk-e mi tényleg Isten ígéreteiben? Jézus azt ígérte, hogy velünk
lesz életünk minden napján, egészen a világ végéig: hiszünk-e mi ebben az ígéretben?
A házastársak azt az ígéretet kapták a házasság szentségével egy csomagban, hogy Isten
velük lesz kegyelmével életük minden örömteli pillanatában, de megpróbáltatásaikban
is. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben? Jézus azt ígérte Péternek, hogy Egyházát olyan
alapokra építi, amelyeken nem vesznek erőt a pokol kapui. Hiszünk-e mi ebben az ígéretben,
amikor a mai Egyházra gondolunk?
Ádventi hitünk egyik pillére az Isten ígéreteire
való támaszkodás bátorsága. Mert az ígéret azt is magában foglalja, hogy még nem valósult
meg, ezért tehát bátorság kell ahhoz, hogy Istenre merjük bízni életünket. A keresztény
élet titka ez az örökös feszültség egy ígéret és a beteljesedés között, örökös Istenvárás
Ádvent és Karácsony között. Ádvent biztatás és kihívás: Isten minden nap érkezik,
néha csendesen, néha meglepetésszerűen, de nem késik. Tőlünk csak azt várja, hogy
nyitott lélekkel várjuk és fogadjuk Őt.
Ádvent tehát nem passzív, hanem aktív
Istenvárás. Az Evangélium az Emberfia második eljöveteléről beszél. Jézus arra figyelmeztet
bennünket, hogy tágra nyílt szemekkel kell mennünk előre, hogy képesek legyünk felismerni
Isten jelenlétének apró jeleit még a természeti jelenségekben is. Ahogyan a rügyekről
a tavaszra következtetünk, úgy kell a kegyelmi jelekből Isten jelenlétére következtetnünk.