A Szentatya szenvedélyes hangú felhívása a művészekhez: legyetek a reménység tanúi az emberiség számára. Félelem nélkül forduljatok a végtelen szépség forrásához, Istenhez!

Az egyház és a művészetek közötti barátság már régi keletű, hiszen a kereszténység a kezdetektől fogva jól megértette a művészetek értékét. Bölcsen felhasználta sokféle nyelvezetét, hogy továbbítsa az örökké változatlan üdvözítő jó hírt – mondta a pápa a Sixtus-kápolnát megtöltő 260 művésznek, akik között mindössze 30-an érkeztek Olaszországon kívülről. Az eseményt a Sixtus-kápolna kórusának éneke kísérte Palestrina dallamaival.

XVI. Benedek felidézte, hogy Isten Szolgája, II. János Pál tíz évvel ezelőtt intézett levelet a művészekhez, a jubileumi szentév vigíliáján. A pápa, aki maga is művész volt, 25 évvel ezelőtt nyilvánította Boldog Angelico festőt a művészek védőszentjévé. Benne jelölte meg a hit és a művészet közötti tökéletes összhangot. 1964. május 7-én pedig VI. Pál hívta meg történelmi találkozóra a művészeket, szintén a Sixtus-kápolnába. Akkor mondott szavai még ma is visszhangzanak. Montini pápa 45 évvel ezelőtt azt hangsúlyozta, hogy az egyháznak szüksége van a művészekre. Együtt kell működniük, hogy érthetővé, sőt magával ragadóvá tegyék a lélek, a láthatatlan, a kimondhatatlan világát, vagyis Isten világát. VI. Pál akkor elkötelezte magát, hogy visszaállítja a barátságot az egyház és a művészek között. Kérte őket, hogy komolyan és tárgyilagosan elemezzék azokat az okokat, amelyek nehezítik a kölcsönös kapcsolatokat.

A négy és fél évtizeddel ezelőtti történelmi találkozóra szintén a hitnek és az emberi kreativitásnak ebben a szentélyében, a Sixtus-kápolnában került sor – folytatta beszédét a pápa. Az egyedülálló remekművek többek között a Teremtés és az Utolsó Ítélet témájára irányítják figyelmünket. Ezen a helyen többször is felcsendült a zene egyetemes hangja a liturgia szolgálatában. A Sixtus-kápolna továbbá emlékek sajátságos kincsestára, mivel az egyház és az emberiség történelmét meghatározó események ünnepélyes színhelye. „Mint tudjátok, a bíborosi kollégium itt választja meg a pápát – folytatta a Szentatya – itt éltem meg én is izgalommal és az Úrba vetett abszolút bizalommal azt a felejthetetlen pillanatot, amikor megválasztottak Péter apostol utódának”.

A pápa ezután az emberi történelem végső elrendeltetésére, az Utolsó Ítéletre irányította a művészek figyelmét. Michelangelo alkotása arra emlékeztet, hogy az emberiség történelme szüntelenül felfelé haladó mozgás, örökös feszülés a teljesség, a végső boldogság, az önmagát örökösen felülmúló távlat felé. A freskó egyben erőteljes prófétai kiáltás a gonosz, az igazságtalanság minden fajtája ellen. A hívők számára azonban a feltámadt Krisztus az Út, az Igazság és az Élet. Michelangelo elénk tárja az Alfát és az Omegát, a történelem kezdetét és végét. Arra hív bennünket, hogy örömmel és bátran haladjunk végig az élet útján. A szépség és a reménység közötti mély kapcsolatra már VI. Pál pápa is rámutatott 1965. december 8-án, a II. vatikáni zsinat lezárásakor a művészekhez intézett üzenetében. A világnak szüksége van a szépségre, amely az igazsághoz hasonlóan örömmel tölti el az emberek szívét. A művészek pedig a világ szépségének őrzői – írta Montini pápa.

XVI. Benedek ezután korunk negatív jelenségeire utalt, amelyek mind társadalmi, mind gazdasági téren tapasztalhatók. Az emberek egyre inkább elveszítik reményüket. Növekednek a bizalmatlanság, a beletörődés, az agresszivitás és a kétségbeesés jelei. Gyakran lelkiismeretlenül kizsákmányolják a föld erőforrásait, tönkre teszik a természet csodáit. A hiteles szépség élménye azonban soha nem múlandó vagy felületes. Nem távolít el a valóságtól, hanem éppen ellenkezőleg megszabadítja a mindennapi életet a szürkeségtől és azt átalakítva ragyogóvá teszi.

A pápa idézte Platón és Dosztojevszkij szavait a szépségről, majd Georges Braque francia festőre utalt, aki azt hirdette: „a művészet feladata, hogy felkavarjon, a tudományé pedig, hogy megnyugtasson”.

Napjainkban a szépséget gyakran felületesen ábrázolják, amely ahelyett, hogy új távlatokat nyitna, elkábítja az embereket. Csábító, de megtévesztő szépségről van szó, amely hatalomvágyat kelt, mások kihasználására ösztönöz, az obszcenitás, a törvények áthágása, az öncélú provokáció jellemzi. A hiteles szépség viszont az ember szívét arra készteti, hogy megnyíljon a tudás, a szeretet, a transzcendencia felé. II. János Pál a művészekhez írt levelében idézi Cyprian Norwid lengyel költő szavait: „A szépség lelkesít a munkára, a munka pedig újjászületés”. A művészet, természeténél fogva egyfajta felhívás a misztériumra, a szépség pedig a természetfeletti felé irányít bennünket.

A szépség, amely a világegyetemben és a természetben található, illetve amelyet a művészi alkotások fejeznek ki, az emberi tudatot a végtelen felé szélesíti ki, út a transzcendencia, a végső misztérium, Isten felé. A via pulchritudinis, a szépség útja egyidejűleg lehet művészeti, esztétikai előrehaladás, valamint a hit, a teológiai kutatás útja. Hans Urs von Balthasar teológus írta: „Első szavunk a szépség. A szépség az utolsó szó, amelyet egy gondolkodó értelem kiejthet.” Herman Hesse költő szerint pedig a művészet annyit jelent, mint megmutatni Istent mindenben.

Isten Szolgája, II. János Pál megerősítette előde, VI. Pál szavait, amikor meg akarta újítani a művészekkel való párbeszédet és együttműködést. „Az egyháznak, ahhoz, hogy hirdethesse a Krisztus által rábízott üzenetet, szüksége van a művészetre”.

XVI. Benedek most arra buzdította a művészeket, hogy adjanak hálát a tehetség ajándékáért, legyenek tudatában annak a nagy felelősségüknek, hogy megjelenítsék a szépséget és a szépség révén közöljék mondanivalójukat. Művészetükkel hirdessék a reményt és tegyenek róla tanúságot az emberiség számára. A hit nem csökkenti alkotó géniuszukat, művészetüket, hanem éppen ellenkezőleg érvényre juttatja és táplálja azt. Arra buzdítja őket, hogy lépjék át a látható és láthatatlan világ küszöbét. Elbűvölten és meghatottan szemléljék a végső célt, a soha le nem nyugvó napot, amely megvilágítja, és széppé teszi a jelent.

A Szentatya mielőtt áldását adta volna, VI. Pál szavaival búcsúzott a művészektől: „A viszontlátásra”.