Az egyház és más hívők - P. Szabó Ferenc jegyzete

Október 26-án vatikáni híradásból megtudtuk, hogy a Hittani Kongregáció alá tartozó Ecclesia Dei Bizottság és a Szent X. Piusz Testvériség szakértői tárgyalásokat kezdtek tanbeli kérdésekről. Ismeretes, hogy a tradicionalista Lefebvre érsek követői nemcsak a II. vatikáni zsinat liturgikus reformját vetik el, hanem a zsinat más tanítását is: az ökumenizmus katolikus alapelveit, főleg pedig a nem keresztény vallásokkal való kapcsolatot (Nostra aetate nyilatkozat) és a zsinat vallásszabadságról szóló, Dignitatis humane kezdetű dokumentumát. A Szentszék tovább folytatja a párbeszédet e konzervatív, szakadár csoporttal, keresve az egyház egységét, ami XVI. Bendek pápa határozott intézkedése szerint nem jöhet létre addig, amíg a Testvériség nem fogadja el a II. vatikáni zsinat tanítását.

A francia jezsuiták Etudes c. folyóiratának legutóbbi, novemberi számában Michel Fédou jezsuita, párizsi professzor figyelemre méltó tanulmányt közölt az említett, 1965-ben közzétett zsinati dokumentumok recepciójáról, befogadásáról. Ismeretes, hogy ezek az okmányok heves viták után születtek meg. Itt is, miként egyéb zsinati szövegeknél, kompromisszumoknak lehettünk tanúi, így az értelmezések is sokszor eltérnek egymástól, ha nem is vetik el azokat, mint a Lefebvre-féle intergristák. A zsinatot követően teológusok és hivatalos szentszéki dokumentumok túljutottak a régi „Egyházon kívül nincs üdvösség” (Extra ecclesiam nulla salus) elv megszorító értelmezésén. VI. Pál, II. János Pál és újabban XVI. Benedek is (pl. szentföldi útja során) sürgették a vallásközi párbeszédet. Igaz, a Dominus Jesus k. dokumentummal a Hittani Kongregáció 2000-ben óvott a „pluralista” teológiai irányoktól, és hangsúlyozta Jézus Krisztus és az Egyház egyetlen és egyetemes üdvözítő szerepét.

Az Etudes említett cikkírója megvitatja a vallásközi párbeszéd nehézségeit, veszélyeit és gyümölcseit, majd a Gaudium et spes k. zsinati konstitúció 22. pontjára hivatkozik, amelyet II. János Pál is idézett első körlevelében, és azóta sokat magyarázták a teológusok. (Lásd pl. Nemshegyi Péter, Távlatok 2001/1,38-45.) „Isten Fia megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült.” (…) A hívő keresztény részesedik a húsvéti misztériumban, „hasonlóvá válva Krisztus halálához, reménytől megerősödve tart a föltámadás felé. Mindez nemcsak a Krisztus-hívőkre érvényes, hanem minden jóakaratú emberre is, kiknek szívében láthatatlanul munkálkodik a kegyelem. (Vö. LG 16) Mivel ugyanis Krisztus mindenkiért meghalt (vö. Róm 8, 32), s minden ember végső hivatása azonos, ti. isteni hivatás, vallanunk kell, hogy a Szentlélek mindenkinek fölkínálja a lehetőséget, hogy csak Isten által ismert módon csatlakozhassanak e húsvéti misztériumhoz.”

Michel Fédou jezsuita teológus fejtegetései után, cikke végén a nemsokára boldoggá avatott Newman bíborost idézi, és meglátását a vallásközi párbeszédre alkalmazza: Az Egyház „mindig körülnézett a földön, tanulmányozta az ott talált tanokat”; elismerte azt, amit igaznak tartott, és kijavította azt, ami szemében tévesnek tűnt. Így haladt előre:„lassan kiszélesítette látókörét, és megtisztította saját tanításának értelmezését.” A vallásközi párbeszédben nem kérdőjelezzük meg a keresztények önazonosságát, viszont nem tekintünk érdektelenül más hívőkre, akiktől tanulhatunk, és akik tanulhatnak tőlünk. Nem kell szemet hunyni az előtt, ami más vallási hagyományokban összeegyeztethetetlen a keresztény hagyománnyal, viszont hálával ismerjük fel e vallásokban is azt, ami „igaz és szent” (a zsinat szavaival), tehát ami Isten műve, Istené, aki Fia által a Szentlélekben az igazság és a szentség igazi formáit hozza létre a világban.