Az örökkévalóság már megkezdődött – P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évközi 33. vasárnap olvasmányaihoz

Az évközi harmincharmadik vasárnap első olvasmányában Dániel próféta erőteljes képpel ecseteli az emberi élet menetét: a porból a csillagokig. Minden emberi élet sokat ígér, de végül is keveset ad itt a földön, ezért csak a mennyekre emelt tekintettel élt élet képes megőrizni bennünket attól, hogy ne ragaszkodjunk mértéken felül a földi élethez.
A második olvasmány a Zsidóknak írt levélből vett szakasz, amelyben az író Jézus engesztelő áldozatát méltatja. A Zsidóknak írt levél egyik visszatérő témája Jézus áldozata és a bűnök bocsánata közötti szoros kapcsolat.

A vasárnapi Evangélium azok közé az evangéliumi olvasmányok közé tartozik, amelyekről úgy gondoljuk, hogy elég, ha egyszer egy évben halljuk és jó lenne minél előbb elfelejteni. Az Evangéliumban ugyanis a világ végéről van szó. Ezt a témát leginkább kerüljük, vagy megpróbáljuk tompítani a mondottak élét. Fontoljuk meg az evangéliumi képeknek az üzenetét.

Az evangéliumi szakaszban feltűnik, hogy Jézus nem arról beszél, hogy az Emberfia majd eljön egy nap, hanem hogyan jön el. Hirtelen fog megérkezni, váratlanul, mint a tolvaj, érkezése félelmetes lesz, mint amilyenek a természeti csapások. Jézus beszédei az embert az eszkatológikus várokozás állapotába helyezik, mivel tudjuk, hogy itt nem biztosíthatjuk be magunknak az örök boldogságot.

Kevés hasznunk van abból, ha vitatkozunk, hogy mikor jön el ismét Jézus: hamarosan, vagy évezredek múlva. Az sem segítene rajtunk, ha tudnánk, hogy fiatalon halunk-e meg vagy idős korban. Jézus második eljövetelével kapcsolatos döntésünket most kell meghoznunk, éspedig annak alapján, hogy Jézus egyszer egész biztosan eljön. Döntésünk másik alapja pedig az az evangéliumi üzenet, hogy egyszer mindennek vége lesz: ég és föld elmúlnak, csak Isten igéje marad meg, azaz Isten iránti szeretetünk. Jézus nem azt akarta közölni, hogy mikor lesz a világ vége, hanem hogy mi lesz a vég.

Hogy mi lesz velem az Úr eljövetelekor, az itt és most dől el. A válasz attól a készségünktől függ, hogy virrasztva várjuk őt, bármikor is érkezik. A virrasztás bibliai értelemben nem azt jelenti, hogy nem alszunk, hanem azt, hogy aktívan várunk. Virrasztani azt jelenti, hogy mi is megyünk Jézus felé. Isten ígérete, hogy megváltja az embert szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy az ember örömmel siet a megváltás felé.

Sokat vitatkoztak a teológusok Jézusnak azon az állításán, hogy azt a napot, amikor a világ vége bekövetkezik, még a Fiú sem tudja, hanem csak az Atya. Ez a mondat azonban egy igen fontos igazságot közöl, nevezetesen azt, hogy az üdvösség nem az időben történik, hanem az örökkévalóság időn kívüliségében. Ezért nincs értelme számolgatni a napokat és az órákat, hanem megpróbálni már itt az örök jelenben élni. Az életszentség másik neve: Isten jelenlétében élni.

Minden emberi élet két dátum közé szorul: születésünk és halálunk dátuma a kezdet és a végpont. Így írja majd a sírunkon, így szerepelnek a nagy emberek nevei az Enciklopédiákban. Aztán lassan az idő múlásával feledésbe merül előbb nevünk, majd pedig fejfánkon lekopik születésünk és halálunk dátuma. Istennél azonban nem így állnak a dolgok. Az Ő szerető tudatában öröktől fogva léteztünk, és visszavár bennünket örök szeretetébe. Aki már most ebben az életben képes belekapaszkodni ebbe a szeretetbe, azt nem lepi meg a csillagok hullása sem, mert tudja, hogy még hajunk szála sem görbülhet meg Isten tudta nélkül. Az ilyen ember életében az örökkévalóság már megkezdődött.