VI. Pál emléke előtt tisztelgek, aki egész életét az egyháznak szentelte – XVI. Benedek szentbeszéde a bresciai szentmisén

Átelmélkedett és ihletett homíliáját a Szentatya Isten Szolgája VI. Pál, az entellektüel és ugyanakkor lelkipásztor pápa alakjának szentelte. A pápa a szegény asszony evangéliumi példájából kiindulva közelítette meg az egyház misztériumát, Isten élő templomát. „Ezzel tisztelgek a nagy pápa, VI. Pál emléke előtt, aki egész életét az egyháznak szentelte” – hangzottak a Szentatya szavai. Az egyház konkrét spirituális szervezet, amely kiterjeszti a térben és az időben Isten Fia áldozatát. Ez az áldozat foglalja egységbe Isten Fiának az emberiség iránti teljes szeretetét. Ezt az egyházat szerette szenvedélyesen VI. Pál és minden erejével próbálta megérteni.

A Szentatya azokat a magasztos szavakat idézte, amelyeket VI. Pál lelki végrendeletében fogalmazott meg„Gondolatok a halálról” c. írásában: „Nyugodtan mondhatom, hogy mindig szeretettem az egyházat és úgy hiszem egyedül és semmi másért, ha nem az egyházért életem. Szeretném, ha az egyház ezt tudná…Szeretném végre teljességében felfogni, történelmében, isteni tervében, végső rendeltetésében, összetett, ám egységet alkotó részeiben, emberi és nem tökéletes létezésében, megpróbáltatásaiban és szenvedéseiben, megannyi gyermeke gyöngeségében és nyomorúságában, kevéssé rokonszenves aspektusaiban, örökös erőfeszítésében, hogy hűséges és tökéletes legyen és hogy szeretni és szolgálni tudjon….Mindent az egyháznak köszönhetek. Isten áldása legyen rajta, ismerje fel természetét és küldetését…járjon mindig a szegénység és a szabadság útján, legyen erős és szeretetteljes Krisztus iránt.”

Mit tehetnénk hozzá VI. Pálnak ezekhez az emelkedett és markáns szavaihoz? Egyedül azt szeretném kiemelni – mondta a Szentatya -, hogy az egyház legyen szegény és szabad, amint az evangéliumi özvegy alakja is sugallja. Ilyennek kell lennie a keresztény közösségnek ahhoz, hogy szólni tudjon a mai kor embereihez. Korunk emberisége és az egyház találkozása és párbeszéde különösen közel állt Giovanni Battista Montini szívéhez élete minden szakaszában, papi élete kezdeteitől pápai szolgálatáig. Minden energiáját arra fordította, hogy az egyház szolgálata minél inkább megfeleljen Jézus Krisztusnak, hogy így a mai ember amikor találkozik az egyházzal, találkozzon Krisztussal is, akire abszolút szüksége van.

Ez volt a II. Vatikáni Zsinat legfőbb törekvése is és ennek felel meg VI. Pál egyházzal kapcsolatos eszmélődése. Ezzel foglalkozik Ecclesiam Suam első enciklikájában, amely 1964. augusztus 6-án jelent meg még mielőtt napvilágot látottak volna a Lumen Gentium és a Gaudium et Spes zsinati konstitúciók. A Szentatya a bresciai szentmisén elhangzott homíliájában hangsúlyozta, hogy VI. Pál, a nagy pápa tanítása felbecsülhetetlen kincset jelent az egyház számára. A zsinat utáni nehéz időszakban, 1968-ban egyik beszédében azt hangsúlyozta, hogy az imádságban Krisztusra kell bízni a vihar lecsendesítését. „A pápától sokan energikus, szembeszökő és döntő gesztusokat várnak, ám Ő azt gondolja, hogy inkább a Jézus Krisztusra való ráhagyatkozás vonalát kell követnie. Ez nem meddő és oktalan, hanem figyelmes várakozás az imádságban. Jézus ezt az életformát választotta számunkra, hogy Ő teljességben működhessen. A pápa rászorul arra, hogy imádkozzanak érte” - idézte a Szentatya VI. Pál szavait.

„Kedves bresciai barátaim VI. Pál tanításában értékes útmutatást találtok a jelen kihívásaival szemben, mint pl. főként a gazdasági válság, az emigráció, a fiatalok nevelése - mondta végül a Szentatya. Ugyanakkor Montini pápa minden lehető alkalommal emlékeztetett a szemlélődés elsőbbségére, vagyis arra, hogy az emberi életben Istennek kell biztosítani az első helyet. Ő bensőségesen szeretette az egyház sokoldalú szépségét, mert abban Isten végtelen szépségének tükörképét látta, amely Krisztus arcában ragyog fel. A Szentatya végül Mária oltalmát kérte, akit VI. Pál pápa a II. Vatikáni Zsinat befejezésekor az Egyház Anyjának nyilvánított.

A szentmise végén a Szentatya elimádkozta az Úrangyalát az esős és hideg idő ellenére kitartó hivősereggel. Rövid beszédében felidézte és örök emlékezetűnek nevezte VI. Pálnak azt a beszédét, amely a II. Vatikáni Zsinat harmadik ülésszakának végén mondott. Azon az ülésszakon tették közzé a Lumen Gentium – a Népek Világossága c. dogmatikus konstitúciót, amely csúcspontja és megkoronázása a Szűzanyáról szóló tanításnak. Ez volt a legteljesebb szintézis e témáról, amit valaha egyetemes zsinat valaha megfogalmazott. Hosszas vita után a zsinati atyák leszögezték, hogy a Mária tisztelet lényege az, hogy a lelkeket Krisztus felé irányítsa és összekösse a Szentlék szeretetében az Atyával.

A szentmise és az Úrangyala imádság után XVI. Benedek pápa a VI. Pál Lelkipásztori Központban fogyasztotta el ebédjét. Asztaltársai között voltak Tettamanzi, milánói bíboros érsek, a brescia Re bíboros és Paul Poupard bíboros, továbbá a helyi püspökök. Az ebédhez csatlakozott Carlo Maria Martini korábbi milánói bíboros is, aki gyenge egészségi állapota miatt nem lehetett jelen a dóm téren bemutatott pápai szentmisén.