Erdő Péter bíboros homíliája Meszlényi Zoltán püspök boldoggá avatási szentmiséjén
Eminenciás Paskai László Bíboros Úr, Excellenciás Angelo Amato Érsek Úr, a Szenttéavatási
Kongregáció Prefektusa, Excellenciás Juliusz Janusz Apostoli Nuncius Úr, Érsek
és Püspök Urak, Az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság Igen
Tisztelt Elnöke, A Magyar Köztársaság Kormányának Igen Tisztelt Képviselői, Igen
Tisztelt Mádl Ferenc Elnök Úr, A Magyar Tudományos Akadémia Tisztelt Elnöke, Tisztelt
Meggyes Tamás Polgármester Úr, Politikai, Társadalmi és Kulturális Életünk Nagyrabecsült
Képviselői, A Testvéregyházak Tisztelt Képviselői, Főtisztelendő Paptestvérek, Krisztusban
Szeretett Testvéreim!
1. Nagy ünnepre gyűltünk ma egybe hazánk főtemplomába,
a Magyar Sion hegyére, amely népünk számára évszázadokon át Isten gondviselését, a
visszatérés reményét, a nemzet megújulását jelképezte. A török idők romlása után újabb
150 évre volt szükség ahhoz, hogy ez a székesegyház ismét felépüljön. Ma először kerül
sor boldoggá avatásra ezek között a megszentelt falak között. Magyar szentjeink és
boldogjaink sorában Meszlényi Zoltán vértanú püspök alakja különleges helyet foglal
el. Ő az első, aki hazánkban a sztálinista egyházüldözés áldozatai közül a boldogok
sorába emelkedik. Mi Meszlényi püspök üzenete és öröksége számunkra, mai katolikusok,
mai magyarok számára? Milyen mélységet tár fel életének példája? Milyen élet fakad
hősies tanúságtételéből? 2. Az imént felolvasott ószövetségi olvasmány a Bölcsesség
könyvéből való. Általában az igaz emberek, de különösen a vértanúk halálára érvényes,
hogy „az igazak lelke Isten kezében van, és a halál kínja nem érheti őket.
Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak… Ők azonban békességben vannak…
Isten próbára tette és magához méltónak találta őket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta
és elfogadta őket egészen elégő áldozatul” (Bölcs 3,1-6). Már az
Ószövetség késői könyveiben is felbukkan a meggyőződés, hogy az Isten akaratát követő
igaz élet jutalma nem csupán a földi szerencsében és sikerben, hanem inkább az örök
boldogságban mutatkozik meg. Ez a meggyőződés segítette a Makkabeusok korának vértanúit,
hogy hitükért életüket áldozzák (vö. Mak 6,18-7,42). Jézus Krisztus pedig saját személyében
adott példát arra, hogy minden ember örök életre szóló meghívást kap, hogy a Mennyei
Atya szeretete minden földi elismerésnél fontosabb. Szent Máté evangéliumában
Jézus így bátorítja apostolait: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a
lelket nem tudják megölni… Ha valaki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom
őt Atyám előtt, aki a mennyekben van” (Mt 10,28.32). A mi reményünknek és örömünknek
tehát Krisztus a biztosítéka. Mert mi rosszabb történhet az emberrel, mint a halál?
Ám a testi halálnál is rosszabb a lélek kárhozatba zuhanása. De az emberek nem vehetik
el az egész életet, mert a lelket nem tudják megölni. Isten az egyedüli úr a lélek
sorsa felett. Ma is ölnek meg embereket a világban pusztán azért, mert keresztények.
De az erőszakon és a gyilkosságon kívül sokszor mást is el kell szenvednie Krisztus
követőjének. Hitünk és Egyházunk elleni rágalmaknak, gyalázkodásnak, a történelemhamisítás
meg-megújuló hullámainak, az Egyház ellen irányuló gyűlöletkeltésnek, vagy a hívő
emberek és az egyházi intézmények sokféle kirekesztésének gyakran ki vagyunk téve
napjainkban is. De a keresztény ember küldetése nem az, hogy saját magát hirdesse,
hanem Jézus Krisztust, az Urat. Mert – amint Szent Pál írja – Isten „a mi szívünket
is megvilágosította, hogy dicsőségének ismerete felragyogjon nekünk Krisztus
arcán” (2Kor 4,6). A Szentlélek adja meg a képességet, hogy nyíltan tanúskodjuk
Jézusról. 3. Meszlényi Zoltán vértanú püspök élete a Szentlélek által megerősített
keresztény ember tanúságtételének példája. 1892-ben született. Édesanyját korán elveszítette.
Tapasztalatból ismerte meg a félárva, majd az árva gyermekek sorsát. Más emberben
ez okozhatott volna gyökértelenséget, esetleg keserűséget a társadalommal szemben,
vagy teljes talajvesztést. Zoltán püspököt azonban ez a tapasztalat élete végéig elkísérte,
és arra indította, hogy a nyomorúságban élő, vagy árvaságra jutott gyerekekről és
fiatalokról időt, energiát nem kímélve, saját pénzéből is gondoskodjék. A Gondviselés
megpróbálta tehát őt, de ez lelki elmélyülésére és megnemesedésére szolgált. De
kapott ő Istentől más ajándékot is. Kapta a kiváló tehetséget és kapta a papi hivatást.
Most, a papság évében különösen is fel kell figyelnünk arra, hogy ő is kora ifjúságában
ismerte fel Krisztus hívó szavát. A Józsefvárosban ragadta meg lelkét a jó papok és
hittanárok tanításából sugárzó krisztusi eszmény. Így jelentkezett az Esztergomi Főegyházmegye
szolgálatára. Esztergomban pedig a kisszeminaristák a Bencés Gimnáziumba jártak. Itt
kitűnt társai közül kiváló adottságaival, ezért érettségi után Rómába küldték tanulni
a Collegium Germanico-Hungaricumba. Tanulmányait a Pápai Gergely Egyetemen folytatta,
ahol filozófiából és teológiából doktorátust, egyházjogból pedig bakkalaureátusi fokozatot
szerzett. Pedig a zavartalan, nyugodt készület nem adatott meg számára. Közbeszólt
az I. világháború. Olaszország átállt az Antant-hatalmak oldalára. Ezért a jezsuita
rend az általa vezetett római kollégium növendékeit Innsbruckba helyezte át, nehogy
az olasz hatóságok mint ellenséges állampolgárokat internálják őket. De Zoltán imádkozott,
tanult, és később is áhítattal emlékezik vissza a készületnek ezekre az éveire. Nem
engedte, hogy a viharos események a lelkét is szétszórják, hanem hűségesen, pontosan,
Isten előtti felelősséggel haladt kitűzött célja felé, mert tudta, hogy a papi hivatást
nem pusztán hangulatból, kellemes és szép életpályát keresve választotta, hanem engedelmességből
Krisztus ellenállhatatlan hívó szava iránt. „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek
tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12,11). Ez az odaadás Meszlényi Zoltánban
nem színpadias gesztusokban nyilvánult meg, lelkesedése nem a külső sikert, nem is
a pillanatnyi jó közérzet mámorát kereste. Inkább abban nyilvánult meg, hogy szenvedélyesen
kutatta Isten akaratát, és pontosan, lelkiismeretesen, hűségesen teljesítette minden
kötelességét. Különösen az állapotbeli kötelességeit diákként, papként, majd érseki
titkárként, irodaigazgatóként, az egyházi bíróság munkatársaként, az egyházmegye vagyonkezelőjeként,
1937-től pedig segédpüspökként. De ugyanilyen hűséggel és pontosan tette meg mindazt,
amire a rokoni szeretet vagy a rábízott szegények és kiszolgáltatottak iránti szeretet
kötelezte. De hogyan érik a kicsiben való hűség a vértanúság hősies önfeláldozásává?
Hogyan? – Szinte észrevétlenül. Az Isten akaratára nap mint nap kimondott igen, Krisztus
arcának alázatos és szenvedélyes keresése ragadja magával az embert egy olyan úton,
amelyen már a Szentlélek irányítja a lépteinket. És mindez a nagyszerű folyamat még
mindig a hétköznapi élet kulisszái között zajlik. Gondoskodni az egyházmegye intézményeinek
anyagi fenntartásáról a II. világháború körülményei között, észrevenni a sok emberi
nyomorúságot, különös megértéssel és szeretettel állni a papok mellé és közben nem
feledkezni meg az imádságról és a tudományról sem – ezek voltak Zoltán püspök számára
a legfőbb kihívások. Ő úgy élte mindennapjait, hogy sokszor az evilági dolgok mélyére
látott, Isten és az örökkévalóság szempontjából tekintett az új és új problémákra.
Zoltán püspök mélyre néző tekintete a háború végén is megpillantotta az emberi szenvedések
mögött a lelki pusztulás lehangoló képét és ráérzett a keresztényekre váró vértanúságra
is. 1945. december 2-án az esztergomi belvárosi templomban a következőt mondta: „A
mi régen lelkileg egészséges népünk ma egy olyan erkölcsi mélyponton áll, hogy ha
az irgalmas Isten nem könyörül rajta, s ha nem lesz része egy újabb úrjövetben,
akkor kételkedni lehet jövője felől… Híreket kapunk rablásokról, fosztogatásokról,
gyilkosságokról – jellemzi a püspök a háború utáni helyzetet. Szeretik ezt
könnyen mások számlájára írni – folytatja -, de ne áltassuk magunkat,
ezek a bűntettek sok esetben saját testvéreink után kiáltanak… Akkor, amikor
a nemzeti szerencsétlenségeknek eggyé kellett volna forrasztani minden magyar embert,
megindult a lelki széthasadás, és az emberek egymás ellen koholták a vádakat, feljelentéseket
tettek… ártatlan emberek ellen… Remélhető-e számu(n)kra lelki feltámadás úrjövet
nélkül?”. Ki tudna megszabadítani minket más – kérdezi tovább -, mint az a Krisztus,
akiben az irgalmasság és az emberiesség megjelenik? Meszlényi püspök tanítása megrendítően
aktuális: ma is úgy érezzük, hogy egyéni és közösségi önzésünk, rövidlátásunk, hatalomvágyunk,
gyűlölködéseink olyan csapdába ejtettek minket, amelyből kiszabadulni a magunk erejéből
nem tudunk. A külső körülmények romlása összefügg az emberi magatartással is. Nem
pusztán a világgazdaság személytelen következményeit viseljük: magunk is – ki többé,
ki kevésbé – felelősek vagyunk bajainkért. És a nehézségek nem ritkán éppen azokat
sújtják a legkeményebben, akik a legkevésbé felelősek sorsuk romlásáért. De talán
még nagyobb a baj a lélek világában, ahol sokakon elhatalmasodik a csüggedés, a reménytelenség,
a depresszió, az értelmetlenség érzése, vagy akár a keserűség és a gyűlölet. Ebből
az ördögi körből csak Isten irgalmas szeretete menthet ki minket. Ennek a szeretetnek
különleges tanúi azok az emberek, akik az életüket is készek feláldozni Isten szeretetéért
az örök élet reményében. A vértanúk hűsége tehát remény forrása a számunkra. Felhasítja
felettünk a bűnből és nyomorúságból szőtt szürke égboltot, hogy távolabbra, a mennyországba
lássunk, mert ott van a mi igazi hazánk (vö. Fil 3,20), Isten örömében (vö. Mt 25,21.23). Ilyen
emelkedett lélekkel élte át Zoltán püspök a háborút, ilyen bölcsességgel szemlélte
a hívő emberekre és az Egyházra nehezedő egyre nagyobb nyomást, a kommunista diktatúra
kialakulását. 1948-ban szinte prófétai szavakkal beszél: „A halálra készülő
Üdvözítő jövendölése a tanítványaira váró szenvedésekről… minden idők krisztushívő
keresztényének” szól – mondja. „Szent Ciprián… szerint a mártírok vérének
hullatása az a vetés, melyből” a keresztények tömegei sarjadnak. Majd hozzáfűzi:
„Jól tudjátok, hogy a vértanúk kora nem zárult le az első századokkal… Alig
volt egy-egy emberöltő, amelyben nem voltak vértanúk a világegyház egyik vagy másik
pontján”. De az üldözés közelsége megfért Zoltán püspök szívében a megértéssel
is az üldözők iránt. „Ezeket az üldözéseket – mondja – fanatikus emberek
vezették. Mindnyájukra illik az Úr Jézus szava: megöltek hívőket, mert ezáltal a maguk
módján szolgálatot véltek tenni Istennek”. Ebben a drámai korban „a
vigasztaló Szentlélek a reménységünk – hangsúlyozza Meszlényi püspök -, aki
megtanít arra, hogyan kell Krisztus igazsága mellett kitartani, hogyan kell
a hitet megőrizni minden kísértéssel szemben, hogyan kell vágyódni az égi korona
után”. 4. Ilyen volt hát az az élet és ilyen volt az a lelkiség, amely elvezetett
a hősies helytállás pillanatáig. Amikor 1950. június 15-én meghalt Drahos János általános
helynök, aki a börtönben lévő Mindszenty bíboros helyett főegyházmegyénket kormányozta,
félelem rázta meg a papságot és a hívőket. Hiszen eddig minden nehézség ellenére a
római pápához és a bebörtönzött főpásztorhoz hűségben irányították az egyházmegyét.
De mi következik ezután? Június 17-én Drahos helynök temetése után került sor a káptalani
helynökválasztásra az elárvult egyházmegye élére. Csakhogy a választás szabadságát
elviselhetetlen külső nyomás akadályozta. Az állami hatóságok mindenképpen Beresztóczy
Miklós megválasztását kívánták, aki akkor már a békemozgalom megszervezője volt. Az
esztergomi kanonokok, köztük Meszlényi püspök, nem haragudtak Beresztóczy Miklósra.
Hasonló képzettségű, egyházjoggal, egyházkormányzattal foglalkozó paptestvért láthattak
benne, akivel Serédi Jusztinián mellett együtt munkálkodtak az Egyház érdekében. De
tudták róla, hogy börtönben volt. Együttérző szomorúsággal gyanították azt is, hogy
sok tekintetben megtört az ott eltöltött idő alatt. Viszont a több csatornán érkező,
erőszakos állami nyomás rádöbbentette a káptalant, hogy ha Beresztóczyt választják,
ez nem lesz szabad döntés, és így érvényes sem lehet. Azt pedig mindenképpen el kellett
kerülni, hogy hívek és papok bizonytalanságban legyenek afelől, hogy ki az egyházmegye
törvényes főpásztora. Mert a Szent Péter utódával való egység nemcsak külső
formaság, de éltető erő, melyből a hit és a kegyelem forrása fakad. A pápával való
egység megerősíti a helyi egyházat, hogy hűséges lehessen krisztusi küldetéséhez.
Ez volt az a szempont, ami Meszlényi Zoltánt, a segédpüspököt arra vezette,
hogy ezt a veszélyes feladatot – szabódva bár, de – alázattal elfogadja. Első
és egyetlen főpásztori körlevelében számot vet életével. A választás elfogadását így
indokolja: „A jelen helyzetben nem volt szabad elhárítanom a terhet, amelyet rám
akartak ruházni”. Még ekkor is felmerülhetett a gondolat, nem lehetne-e az új
káptalani helynököt rávenni, hogy a börtönben lévő főpásztor ellenében az Egyház előírásaitól
eltérve nagy engedményeket tegyen az állami hatalom irányában. A róla folytatott korábbi
megfigyelések és vizsgálódások részben éppen ezt kutatták. Talán azt remélték, hogy
ki lehet őt játszani Mindszenty bíboros ellen. Hogy talán sértődöttség él a szívében,
mert bár hét évvel korábban lett püspök, mint Mindszenty József, és nyelvtudásban,
képzettségben is felülmúlta őt, mégsem ő lett az egyházmegye érseke. De benne nem
élt keserűség. Sőt, hűségét és alázatát a legszebben akkor mutatta meg, amikor Mindszenty
bíboros már börtönben volt. Zoltán püspök szentbeszédeiben arra szólította fel a híveket,
hogy legyenek hűségesek bebörtönzött főpásztorukhoz. Ez nem a törtető ember hangja.
Maga az ügynök pedig, aki Meszlényi püspökről 1950 júniusában a jelentést írja, így
értékeli a helyzetet: nincs esélye annak, hogy különleges együttműködésre megnyerjék
az új helynököt, mert Meszlényi Zoltán olyan ember, akinek „nem kenyere a megalkuvás”.
Ez az igazi vallomás az ő jelleméről, ez mutatja nagyságát és készségét a vértanúságra
az Egyház iránti szeretetből. Ezért hurcolták el 1950. június 29-én, ezért tartották
embertelen körülmények között, nyitott ablaknál a téli hidegben, mezítláb hajszolva
a salakos udvaron, a szükséges gyógyszerek nélkül, mindvégig szigorúan elkülönítve,
magánzárkában. Ha céljuk az Egyház megtörése, megfélemlítése volt ezzel a bánásmóddal,
ez is a vértanúságot támasztja alá. Ha szándékuk a püspök elpusztítására irányult,
mert útjában volt törekvésüknek az Egyház irányítására, szintén a vértanúságot erősíti
meg magatartásuk. Nem véletlen baleset volt tehát ez a halál, hanem a hitért, Krisztus
Egyházáért engedelmes lélekkel vállalt tanúságtétel. Zoltán püspök halálát sokáig
síri csend övezte. Csak három évvel később közölték a halál tényét, akkor is hamis
időpontot jelöltek meg. Újabb 12 évbe telt, míg megengedték, hogy a sírját felkeressék
és földi maradványait átszállítsák ide, a Bazilika kriptájába. Az akkori temetés a
nyilvánosság kizárásával folyt. Ennyire féltek a hatóságok a 15 évvel korábban elhunyt
Meszlényi püspöktől, aki pedig nem is volt a politika híres szereplője. A Püspöki
Konferencia 1950 nyarán a szerzetesek elhurcolásának nyomása alatt rendkívüli ülést
tartott. A kérdés a kormánnyal való megállapodás aláírása volt. Bár többen felvetették,
hogy hivatalosan számon kellene kérni az államtól, mi történt a Püspöki Kar egyik
tagjával, de a nagy politikai nyomás körülményei között ez a számonkérő levél sohasem
íródott meg. Mélységes, hosszú hallgatás fedte el a vértanú püspök alakját sok-sok
éven át. De „Isten oktalansága bölcsebb az embereknél és Isten erőtlensége erősebb
az embereknél” (1Kor 1,25). Boldog Zoltán püspök! Eljöttünk, hogy meghajoljunk
vértanúságod nagysága előtt. Eljöttünk, hogy ujjongva fogadjuk Benedek pápa döntését
és az oltáron tiszteljünk Téged, nemzetünk szentjei és boldogjai sorában. Eljöttünk,
hogy beletekintsünk bizalmad és hűséged tiszta tükrébe és a pártfogásodat kérjük.
Könyörögj Püspöki Karunkért, papságunkért és szerzeteseinkért, hogy fáradhatatlanul
és lelkiismeretesen szenteljük az életünket Krisztus ügyének! Könyörögj egész népünkért,
hogy meggyógyítsa Isten lelkünk sok sebét, hogy boldoggá avatásod legyen a mi számunkra
is a kiengesztelődés nagy ünnepe, hogy múltunk sérelmei az irgalmasság fényében már
ne a keserűség és a széthúzás forrásai legyenek, hanem a megértés és a megbékélés
útját mutassák! Könyörögj mindazokért, akik igazságtalanságot szenvedtek, mert a megbocsátás
csodálatos lehetősége mindig az ő kezükben van. Könyörögj értünk, hogy őszintén bánjuk,
ha sérelmet vagy szenvedést okoztunk másoknak, és legyünk készek a kiengesztelődésre!
Könyörögj mindnyájunkért, hogy a szívek megújulása tegye jobbá, boldogabbá körülöttünk
a világot és vezessen el minél több embert Krisztushoz, aki végső és teljes boldogságunk!
Amen.