Kérdések és válaszok a fekete földrészről - interjú az Afrika-szakértő Henryk Hoser S.A.C. lengyel érsekkel

Az orvos végzettségű pallottinus főpásztor (Societas Apostolatus Catholici) húsz éven át szolgált misszionáriusként Ruandában 1975 és 1995 között. Ő alapította 1978-ban Kigaliban az orvosi-szociális központot, amelyet 17 éven át vezetett. Számos egyéb megbízatása mellett 1994-ben a Szentszék apostoli vizitátornak nevezte ki Ruandába. 2005-ben püspökké szentelték, megkapta az érseki rangot és a Pápai Missziós Művek elnökévé nevezték ki. Ma Varsó-Prága püspöke. Az "Idziemy" ("Menjünk") című lengyel hetilap készített vele interjút a szinódus alkalmából:

Véleménye szerint mi okozza ma a legégetőbb problémát Afrikában? Valóban az éhezés és az AIDS a legsürgősebb kérdés, mint ahogyan azt a médiában halljuk?
Mindenekelőtt tisztában kell lennünk a földrész gondjainak összetettségével. Afrika 38 millió négyzetkilométeren terül el, 750 millió ember lakja, akik közül 150 millió katolikus. Három övezetre osztható: az északi, muzulmánok lakta rész, a Szahara alatti övezet, és végül Dél-Afrika. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor rájövünk, hogy az egyes etnikai csoportok, népek és nyelvek milyen óriási gazdagságát rejti magában. Minden leegyszerűsítés tehát helytelen, sőt egyes esetekben félrevezető. Ha Afrikáról beszélünk, akkor mélyrehatóan kell vizsgálnunk annak valóságát.

Miből ered az afrikai valóság összetettsége? Vajon csupán a gyarmati időszak következménye, amikor az európai államok mesterségesen húzták meg a jelenlegi országok határait, ezzel konfliktusokat gerjesztve?
A törzsek közötti harc jelenti a kivételt. A szabály az, hogy a különböző törzsek békésen együtt élnek egymással. Vannak országok, ahol több száz törzs él békében együtt, holott mindegyik más-más nyelvet beszél. A különbözőség Afrikában magától értetődő. A konfliktusok mögött sokkal inkább gazdasági és politikai érdekek húzódnak, amelyekben külső országok is érintettek. Afrika gyakran nem képes feldolgozni nyersanyagait, ezért azokat kitermeli és áron alul exportálja, ezzel persze nem a földrész országait gazdagítva.

Afrika tehát önellátó lehetne, ami az élelmiszereket illeti?
Biztosan, sőt ő exportálhatná az élelmiszert. Ne feledjük, hogy nagyon sok termékeny földterület van a fekete földrészen, ahol jól szervezett mezőgazdasági termeléssel minőségi élelmiszereket szállíthattak volna más országoknak. Az éhezés egy mesterségesen kreált helyzet eredménye. Az afrikai földművelőnek nincs lehetősége élelmet előállítani, és főként nem tudja eltartani magát, mivel munkájáért nem kap ellenszolgáltatást. Véleményem szerint Afrika a gyarmatosítás utáni időszak áldozata, amikor a kölcsönös függési viszonyok a korábbinál is jobban megerősödtek. Valaha a gyarmatosítók befektettek, ma már csak kihasználják volt gyarmataikat, elvisznek minden mozdíthatót. Ez nemcsak a természeti kincsekre, nyersanyagokra igaz, hanem az erdőkitermelésre is. El sem tudjuk képzelni, hogyan semmisítik meg az ezeréves afrikai őserdőket, rendkívüli fáikkal. A tarvágás után csak az ún. bush marad, nem ültetik újra a kivágott erdőt. Így megbomlik az ökoszisztéma, megváltozik az éghajlat, megindul az elsivatagosodás és egy sor olyan probléma, ami szenvedést okoz az őslakosoknak.

A segélyek mindössze egy százaléka jut el az érintettekhez a nemzetközi szervezeteken keresztül, hogyhogy?
Az Afrikának szánt pénz gyakran a közvetítők zsebében tűnik el, ezért sosem jut el a lakossághoz. Leginkább a korrupt államokat és kormányokat erősíti, melyek hatalmas deficitet termelnek. Sok afrikai ország bevételét magánszámlákra irányítják, vagy pedig nemzetközi csoportok nyereségét növeli. Az afrikai segélyekből gyakran a költségvetési hiányt igyekeznek betömni ahelyett, hogy a lakosság életszínvonalát emelnék vele. Az igazán szegények körülményei csak egészen lassan javulnak, sokan rosszabbul élnek, mint a gyarmati időszakban. Mélyreható reform nélkül a helyzetet nem lehet gyökeresen megváltozatni, hiába az egyes emberek, családok vagy egész falvak hősies erőfeszítése.

Október 4-e és 25-e között folyik a Vatikánban az Afrikával foglalkozó püspöki szinódus. Miért pont most tartják, illetve mi a célja az összejövetelnek?
A szinódus szeretné ráirányítani a figyelmet a kontinens problémáira, melyek kiestek a gazdag országok érdeklődéséből. Főleg 1994 után a ruandai tragédiát követően sok ország megszűnt aktívan támogatni Afrikát. Gondolok itt például az amerikai beavatkozásra Szomáliában. Ezért Afrika a közvélemény perifériájára szorult. A vezető médiában nem esik szó róla. Ma tehát egyáltalán nem ismerjük a földrész valódi helyzetét, még a politikai eseményeket sem.

Miért hallgat a média Afrika helyzetéről?
Véleményem szerint a gazdag országok lelkifurdalást éreznek, amiért nem voltak képesek teljesíteni feladatukat. Hallgatnak arról, hogy cserbenhagyták Afrikát. Ma annyiban más a helyzet mint régen, hogy a gazdasági és politikai döntések zömét nem az egyes országok, hanem névtelen nemzetközi csoportok hozzák, melyeket semmiféle történelmi, hagyomány vagy kötelék nem fűz az érdekelt államhoz. A gyarmatosítás idején még létezett szolidaritás a kolonizált országokkal. Ma Afrikát magára hagyták, illetve sokszor korrupt nemzetközi hivatalnokok kezére játszották.

Miként segít az egyház az afrikaiaknak problémáik megoldásában?
Gyakran az egyház jelent mindent számukra. Az egyetlen olyan intézmény, amely megszervezi a társadalmi életet, védelmezi az embereket, amely a nevelés, iskoláztatás terén alapvető ellátást nyújt. Az egyház óvja az emberi méltóságot, védelmébe veszi a szegényeket, gondoskodik az egészségügyi szolgáltatásokról, valamint a plébániákon és az egyházmegyékben megteremti a társadalmi struktúra alapjait. Az egyház az egyetlen szilárd intézmény ott, ahol az állam szinte nem létezik. Csak az egyház követi nyomon az embereket falvaikba. Az afrikai egyház fő erősségét a világ katolikusok jelentik, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni az afrikai szerzetesnőkről, a papokról és misszionáriusokról sem, akik sajnos ma egyre kevesebben vannak.