P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évközi 25. vasárnapra

AZ EMBER NAGYSÁGÁNAK EGYETLEN MÉRCÉJE ISTEN
(Bölcs 2, 12. 17-20; Jak 3, 16-4.3; Mk 9, 29-36)
Az évközi huszonötödik vasárnap első olvasmánya a Bölcsesség Könyvéből vett néhány tömör mondat, amelyek elénk varázsolnak egy örökös emberi drámát: a gonoszok és az igazak között fennálló szakadékot. A helyzet ma sem különb: sokszor az a benyomásunk, hogy a gonoszok büntetlenül kicsúfolják legszentebb értékeinket. Kár, hogy az olvasmány itt megszakad, mert a következő mondat adja meg a megoldás kulcsát. A gonoszok ott tévednek, hogy „nem ismerik Isten titkos szándékait. Ezért se az erény jutalmát nem remélik, sem a tiszta lelkek díját nem tudják becsülni”.

A második olvasmány Szent Jakab Apostol leveléből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy az első keresztény közösség tagjai sok emberi gyöngeséggel voltak terheltek: irigység, önzés és még sok minden más csúfította a „szentek közösségét”. De az Apostol arra buzdítja olvasóit, hogy ennek ellenszereként nyissák meg lelküket a felülről származó bölcsességnek, amelynek gyümölcse a békeszeretet és engedékenység. Ez nekünk szánt üzenet: nem lehetünk hiteles keresztények a felülről jövő bölcsesség nélkül, amelyet Isten megad mindenkinek, aki bizalommal Hozzá fordul.

Az Evangéliumban Szent Márk beszámol egy incidensről: az apostolok arról vitatkoztak maguk között, hogy ki a nagyobb közülük, amiért Jézus komolyan megfeddte őket. Jézus mindig is nagy megértést tanúsított az emberi gyöngeségekkel szemben. Sohasem tiltotta, vagy üldözte a kisebb-nagyobb emberi örömöket olyannyira, hogy ellenségei ezért a bűnösök barátjának mondták, és azzal csúfolták, hogy Ő is épp olyan eszem-iszom cimbora, mint kétes hírű barátai. Jézus sohasem akarta tanítványait valamiféle emberfölötti, életidegen csodabogarakká nevelni, hanem hagyta, hogy megmaradjanak normális, hétköznapi embereknek. Pontosan ezért lep meg bennünket Jézus szokatlanul éles reakciója, ahogyan azt a vasárnapi Evangéliumban olvassuk, vagyis, hogy megfeddte őket, amiért egymás közt arról tanakodtak, ki közülük a nagyobb.

Első tekintetre azt mondhatnánk, hogy ártatlan, apró emberi hibáról van szó, talán egy kis hiúságról: ki a nagyobb közülük. Az egész ügyet gyerekesnek tarthatnánk az egyszerű galileai halászok részéről, akiknek valószínűleg nem sok okuk volt a híreskedésre és önmaguk fitogtatására. Mi alapján próbálták összehasonítani magukat egymás között? Jézus mégis szigorúan lépett fel, ami arra utal, hogy itt mégiscsak valami komolyabb dolog forgott kockán, mint néhány felnőtt férfi gyerekes versengése.

Valójában itt egy igen komoly igazságról van szó, nevezetesen arról, hogyan értékeli az ember saját magát, milyen mércét használ ahhoz, hogy kifejezze emberi nagyságát és méltóságát. Az Apostolok rossz irányban keresték emberi méltóságuk alapjait és két szinten is veszélyben voltak, hogy önazonosságukat zátonyra futtassák. Lélektanilag és teológiailag is téves irányban tapogatóztak.

Az Apostolok lélektani rövidzárlata abban volt, hogy emberi nagyságukat úgy próbálták lemérni, hogy magukat másokhoz hasonlították. Általános emberi kísértés, hogy másokhoz mérjük magunkat, aminek leginkább az a következménye, hogy másokban látjuk a többet, magunkban a kevesebbet, nevezetesen: annak több jutott, nekem kevesebb, az gazdagabb, én szegényebb vagyok, az tud énekelni, én nem tudok, az egészséges, én beteg vagyok, stb. Az ilyen összehasonlítás azért nem jó, mert a szembesítést külsőségeken végezzük: ha valaki gazdagabb mint mi, az még nem jelenti azt, hogy boldogabb is.

Továbbá, az ilyen összehasonlítással igazságtalanul viselkedünk másokkal szemben, mert csupán arra figyelünk, amit jónak ítélünk meg nála, de nem gondolunk arra, hogy lehet neki titkos szenvedése is. Ha pedig arra a következtetésre jutunk, hogy mi jobbak, okosabbak, becsületesebbek vagyunk mint mások, akkor ettől már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy fölényeskedjünk is a másikon és kihasználjuk őt saját céljainkra.

Van itt azonban egy teológiai csúsztatás is, majdnem úgy mondanánk: Isten ellen elkövetett igazságtalanság. Ha másokkal hasonlítjuk össze magunkat és állandóan arra a következtetésre jutunk, hogy Isten másnak többet adott, mint nekünk, akkor Istent igazságtalansággal vádoljuk. Erre utalt Jézus a szőlőmunkásokról szóló példabeszédében, amikor a gazda figyelmeztette a zúgolódó napszámosokat, hogy ha ő, a gazda, annyit ad az utolsónak is, mint az elsőnek, akkor ez nem igazságtalanság, hanem nagylelkűség. Isten mindegyikünk iránt nagylelkű.

Az emberi méltóság egyetlen mércéje Isten irántunk való szeretete. El kell jutnunk addig a pontig hitünkben, hogy megértsük, hogy nem véletlenül vagyunk a világon, hogy nem véletlenül vagyunk férfiak vagy nők, magyarok vagy más nemzetiségűek, hanem mindez beletartozik Istennek ránk vonatkozó tervébe. Aki ezt megértette, az a „legnagyobb Isten országában”. Ezért szólította fel Jézus az Apostolokat, hogy vegyenek példát a kisgyermekről, aki nem kérdőjelezi meg saját identitását, hanem belemerül szüleinek szeretetébe és úgy fogadja el magát, amint szülei elfogadják őt.