P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évközi 24. vasárnap evangéliumáról
JÉZUST KÖVETNI MINDENKOR
ÉS MINDENHOVÁ (Iz 50 , 5-9a; Jak 2, 14-18; Mk 8, 27-35)
Az évközi huszonnegyedik
vasárnap első olvasmánya Izajás próféta könyvéből vett részlet, amelyben a próféta
elmondja küldetésének nehézségeit: voltak, akik szavakkal gyalázták, de voltak olyanok
is, akik tettlegesen megverték. Mindennek ellenére a próféta nem csüggedt el, mert
minden bizalmát Istenbe fektette. Minket is csak ez az Istenbe vetett maradéktalan
bizalom vezethet át az élet megpróbáltatásain.
A második olvasmány Szent Jakab
leveléből vett szakasz, amelyben az Apostol kifejti a hit és cselekedetek közötti
szoros egységet. Meddő az olyan hit, amelyből nem fakadnak jócselekedetek. Jó tudni,
hogy ma is sokan vannak, akik hitük alapján válnak az emberiség jótevőivé. Mindaz,
aki hite alapján becsületesen és lelkiismeretesen végzi hivatásbeli kötelességét nemcsak
a hit erejének, hanem az Isten irántunk való szeretetének is tanúi az emberek között.
Az
Evangéliumban Szent Márk beszámol egy nagy drámáról: Péter hitvallásáról és bukásáról.
Érdekes és tanulságos ez az ellentét: Péter egy személyben nagy és kicsi, hitvalló
és kételkedő, bátor és gyáva. Könnyen magunkra ismerünk benne. De figyeljünk fel egyes
részletekre ebben az evangéliumi jelenetben.
Márk evangélista érdekes módon
fogalmaz: „Péter félrevonta Jézust és szemrehányást tett neki”. Péter nem nyilvánosan
szegült szembe Jézus nyilatkozatával, hogy szenvednie kell majd, hanem tanúk nélkül
akarta kifejteni a dolgokról alkotott saját nézetét Jézusnak. Értelmezhetjük ezt jóhiszeműen,
mondván, hogy Péter ezt azért tette négyszemközt, nehogy megbotránkoztassa a többieket,
akiknek a nevében az imént szólt. Ilyen szempontból azt mondhatnánk, hogy Péter tapintatos
volt. De az esemény kimenetele nem igazolja ilyennemű jóindulatú feltevésünket. Péter
inkább bizalmaskodni akart Jézussal: a barátokat szoktuk félrevonni és csendben közölni
velük valamit, amit nem akarunk, hogy mások is meghalljanak. De Péternek meg kellett
tanulnia, hogy Jézus nem ilyen értelemben a barátja.
Az első tanulság amit
ebből a jelenetből levonhatunk, hogy mi is állandó kettőségben élünk: mindenki nagy
életének, vagy jellemének egyik, vagy másik területén, ugyanakkor kicsi, esetlen és
sebezhető egy másik területen. A személyi érettség egyik mutatója az, hogy el tudjuk
fogadni korlátainkat, amint ezt Péter tette. Nem olvassuk ugyanis sehol, hogy durcásan,
vagy sértődötten hátat fordított volna Jézusnak, amiért őt, Pétert, a többiek kitüntetettjét
sátánnak merte minősíteni! Péterben volt annyi alázatosság, annyi önismeret és annyi
szeretet Jézus iránt, hogy elfogadta kudarcát és ment tovább a szeretett Mester után.
A
mai Egyházban valahogy mintha hasonló helyzetnek lennénk a tanúi, csakhogy a kimenetel
nem mindig ilyen pozitív, mint Péternél. Vannak hívők, akik „kilépnek” az Egyházból,
mert nem tudják elviselni, hogy egy ilyen, úgymond „maradi Egyház” tagjai legyenek,
mint ez az Egyház. Vannak olyanok, akik azért hagyják el a hit gyakorlását, mert nem
tudják elfogadni, hogy az Egyház nem engedi szentáldozáshoz az elváltakat és újra
házasodottakat. Vannak papok, akik azért hagyják el hivatásukat és Egyházukat, mert
nem tudják elfogadni a cölibátust. A baj csupán az, hogy ezért majdnem sohasem saját
magukat okolják, hanem az Egyházat vádolják érthetetlenséggel, korlátoltsággal, maradisággal.
Mindezeknek nagy szükségük lenne Péter alázatosságára, hogy elismerjék saját korlátaikat,
és csendesen tovább kövessék a szeretett Mestert akkor is, amikor nem egészen értik,
mit akar tőlük. A másik nagy tanulság, amelyet ebből az evangéliumi jelenetből
levonhatunk az, hogy Jézus ugyan nagyon szeret bennünket, megbocsát, ha bánjuk bűneinket,
letörli könnyeinket, ha látja, hogy sírunk, de Jézus mindennek ellenére nem gyönge
és nem olyan „barátunk”, akivel egyenrangúak vagyunk. A mi hitünkben Jézus az Úr,
Ő határozza meg a dolgok menetét és nem mindig oda vezet bennünket, ahová azt mi akarjuk.
Ezt Péternek nyíltan meg is mondta a feltámadás után, vagyis, hogy korábban talán
odament, ahová akart, de most már oda kell mennie, ahová mások akarják, hogy menjen,
elsősorban, ahová Jézus iránti szeretete vezeti majd. A teológia ezt a magatartást
a „hit engedelmességének” nevezi. Legyen bátorságunk rábízni magunkat és életünket
Jézusra akkor is, amikor nem egészen értjük merre akar vezetni bennünket. Ő jobban
ismeri az utat, mint mi, nyugodtan megbízhatunk benne.