P. Szentmártoni Mihály elmélkedése az évk. 22. vasárnapra

A HITELES VALLÁSOSSÁG
(MTörv 4, 1-2. 6-8; Jak 1, 17-18. 21b-22.27; Mk 7, 1-8. 14-15.21-23)
  Az évközi huszonkettedik vasárnap első olvasmánya a Második Törvénykönyvből vett szakasz, amely arra hívja fel figyelmünket, hogy Istennel kötött szövetségünk az Ő ajándéka, és ha megtartjuk parancsait, akkor bölcsen cselekszünk. A zsidók büszkék voltak arra, hogy Istenük közel volt hozzájuk. Isten Szentfiában még közelebb került hozzánk, itt van közöttünk.

A második olvasmány Jakab Apostol leveléből vett szakasz. A címzettek a zsidó-keresztények, akiknek az Apostol gyakorlati tanácsokat ad a keresztény élethez. Megszívlelendő az a figyelmeztetés, hogy a tanítást váltsák tettekre is, és ne csak hallgassák azt, mert különben magukat csalják meg. Megfontolhatjuk, mennyire vagyunk becsületesek keresztény értékeink megélésében.

Az Evangélium beszámol egy igen kínos beszélgetésről, amely Jézus és a farizeusok között ment végbe. A farizeusok nagy hangon védték vallásuk egyes hagyományait, amelyeket ők lényegesnek tartottak és támadták Jézus tanítványait, akik, szerintük, megszegték a szent törvényeket. Jézus mindenekelőtt védi tanítványait a rosszindulatú támadásokkal szemben, majd örökérvényű tanítást ad a bűnről és annak gyökereiről.

Álljunk meg egy pillanatra e jelenet előtt: Jézus védi tanítványait a rosszindulatú támadásokkal szemben. Figyeljünk fel Jézusunk jóságára, aki mindig a kisemmizettek, jogtalanok, kicsik pártján áll. Azok mellett áll, akik szeretik Őt, akik rábízták életüket. Ezek nem szükségszerűen tökéletes emberek, az apostolok is bukdácsoltak, féltékenyek voltak egymásra, gyáván megfutamodtak a tragédia órájában, de Jézus mégis szerette őket, védte őket. Ez a mi Jézusunk: minket is véd és megért.

De meg kell fontolnunk azt a tanítást is, amit Jézus tanítványainak adott. A bűn gyökerei a mi megosztott szívünkben vannak. Nincs értelme ezért külső körülményekre hivatkozni, vagy másokat okolni bűneinkért, gyarlóságunkért, hanem őszintén bele kell néznünk szívünk mélyébe és el kell ismernünk, hogy bűnösök és gyarlók vagyunk, ezért szükségünk van Isten megbocsátására.

A megváltás alaptapasztalata az, hogy bűneink bocsánatot nyertek. Gondoljunk csak az evangéliumi találkozásokra, amikor Jézus megbocsátott valakinek: Zakeus, a bűnös nő, Mária Magdolna, Péter. Ezek mind a megbocsátás szavát hallották Jézustól és ez felszabadította őket gyarlóságuk terhétől.

Teológiailag a bűn szabad döntés Isten ellen. Ez a döntés azonban nem pillanat műve. A nagy bűnök is kisebb árulásokkal, csalásokkal kezdődnek, amelyek aztán egymásra épülnek. Júdás nem azért árulta el Jézust, mert gyűlölte volna Őt, hanem mert jobban szerette a pénzt; árulása apróbb csalásokkal kezdődött. Péter sem azért tagadta meg Mesterét, mert nem szerette Őt, hanem azért, mert fontosabbnak tartotta saját jó hírét, mint Mestere sorsát. A lelki életben fontos ügyelni az apró hazugságokra.

Az Evangéliumban Jézus kifejti az igazi vallásosság lényegét. Jézus a farizeusokat nyíltan kétszínűeknek bélyegezte meg, mert csak külsőleg tisztelték Istent, de szívük messze volt Tőle, vallásosságuk csupán külsőségre szorítkozott, jámbor cselekedetekre, amelyeket azért végeztek, hogy az emberek lássák őket és csodálják vallásosságukat. Nem abban volt a baj, amit tettek, hanem abban, amiért azt tették.

Jézus kihasználta ezt a visszás helyzetet, hogy elmagyarázza hallgatóinak az igazi, hiteles vallásosság lényegét. De nemcsak az Istenszeretet gyökerei vannak a szív legmélyén, hanem a bűn gyökerei is oda nyúlnak vissza.

A farizeusoknak mindezt tudniuk kellett volna. Egész biztosan tudták is, de megrekedtek a szabályok külsőleges megtartásánál. Jézus ezért képmutatóknak nevezte őket. A farizeusok vétke tulajdonképpen az volt, hogy téves Istenképet festettek az embereknek; az ő Istenük szigorú bíró volt, aki nem tűrte az emberek gyöngeségeit. Jézus ezt az Istenképet igyekezett minduntalan helyesbíteni. Az Ő Istenképe a farizeusok Istenképének ellentéte volt. Jézus úgy beszélt Istenről, mint Szerető Atyáról, aki örül eltévelyedett fia visszatérésének, mint Jó Pásztorról, aki keresi az eltévelyedett bárányt, mint Gondviselő Istenről, akinek a kis madarakra is gondja van. Mindenekfölött olyan Istenről beszélt, aki úgy szerette az embereket, hogy Egyszülött Fiát küldte el, hogy senki el ne vesszen, aki hisz benne.

Lelki életünk alapkérdése az, hogy kinek tartjuk Istent, vagy más megfogalmazásban, milyen a mi Istenünk? Ugyanez érvényes hithirdetésünkre és tanúságtételünkre is: kifelé, mások felé is Jézus Krisztus Istenképét kell hirdetnünk és sugároznunk.