Az örökkévalóság már megkezdődött – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

Az évközi huszadik vasárnap első olvasmánya a Példabeszédek Könyvéből vett szakasz, amely a vendégszerető bölcsességről beszél. Az olvasmány örökérvényű figyelmeztetéssel zárul: bölcs az az ember, aki felhagyott a dőreséggel. Dőreség pedig minden, amiről úgy hisszük, hogy Isten nélkül boldoggá tehet bennünket.

A második olvasmányban Szent Pál a bölcsességet alkalmazza a mindennapi életre, és arra figyelmezteti az efezusi híveket, hogy használják ki jól az időt, mert rossz napok járnak, de azért ne csüggedjenek el, hanem adjanak hálát Istennek minden jótéteményéért. Ez szintén örökérvényű figyelmeztetés, hiszen ma is rossz idők járják, de akárcsak az efezusi híveknek, nekünk is van sok okunk arra, hogy hálát adjunk Istennek.

Az Evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus önmagát az élet kenyerének nevezi, és az örök élettel hozza kapcsolatba. Az emberek mindig is vágyódtak a halhatatlanságra. A fáraók csodálatos piramisokat építettek, amelyekben haláluk után tovább akartak élni. De a piramisok megmaradtak annak, aminek épültek: sírboltoknak, csontvázak, halottak otthonának.

Megmaradtak azonban maradandó emlékeztetőnek arra, hogy az emberben kiolthatatlanul tovább él a halhatatlanság utáni vágy. A primitívek hittek a reinkarnációban, a lélekvándorlásban, amely szintén a halhatatlanság gondolatának volt a kifejezése. Az emberek hittek abban, hogy valamiképpen tovább élnek, ha mindjárt állat vagy éppenséggel növény formájában.

Csakhogy az örökkévalóságot nem lehet megvásárolni, még csak ki sem lehet érdemelni. Az örök élet olyan, mint a szerelem: az ember egyszer csak azon veszi észre magát, hogy „beleesett”. A szerelemben egy másik ember bűvkörében találjuk magunkat, az örökkévalóságban pedig Isten szeretetének ölelésében. Ha valaki hisz abban, hogy szereti őt az Isten, akkor már elővételezte az örök életet.

Jézus a vasárnapi Evangéliumban az örökkévalóság utáni kiolthatatlan vágyunkra ad választ. Aki hisz benne, az már belépett az örökkévalóságba. Jézus nem azt mondja, hogy övéi nem fognak meghalni, hanem azt állítja, hogy a földi halál után örök életre ébrednek.

Az örökkévalóságra irányuló tekintet tulajdonképpen keresztény mivoltunk mozgató ereje. A hivő embert az a meggyőződés vezérli, hogy a földi élet végső elemzésben csak egy epizód az életből, ezért nincs önmagában abszolút értéke. Itt minden múlandó, minden relatív, minden sebezhető. Az egészség relatív érték, mert valaki lehet egészséges és boldogtalan, és megfordítva, vannak beteg emberek, akik mégis valamiféle csendes belső megnyugvást sugároznak kifelé. A gazdagság és jólét szintén relatív értékek, mert vannak gazdag boldogtalanok és szegény boldogok. A hívő csendes mosollyal az arcán mozoghat ezért a mindennapi élet viszontagságai között, mintegy hirdetve, hogy semmiféle végzetes baj nem érhet bennünket ebben az életben, mert itt minden múlandó.

De pontosan az eseményeknek ez a relativizálása teszi lehetővé a hívő számára, hogy teljes erőbefektetéssel és meggyőződéssel vállaljon felelősséget a világért és az evilági eseményekért. A hívő mindent megtesz annak érdekében, hogy kiküszöbölje a szegénységet, hogy gyógyítsa a betegségeket, hogy elhárítsa az igazságtalanságot.

A zsidók értetlenül hallgatták Jézus szavait, amikor azt mondta nekik, hogy ha nem eszik az Emberfia testét, és nem isszák vérét, nem lesz élet bennük. Pedig nekik könnyebb lett volna megérteniük, mit is akart Jézus mondani ezzel a képpel, mint nekünk. A szemita szójárásban valaki testét enni és vérét inni a legmélyebb egység képletes kifejezése. Nem kannibalizmusról van szó, hanem szeretetről. De hozzánk is közel áll e szóhasználat, amikor pl. valakinek azt mondjuk, hogy „eszem a lelkedet”, vagy amikor a kisgyermekét cirógató édesanya így fejezi ki szeretetet: „eszem a kis szívedet!”

Ennél a pontnál válik érthetővé a Jézus és az élet kenyere közötti szoros kapcsolat: az örökkévalóság nem állapot, hanem személyes szeretet. Aki elfogadja Jézus szeretetét, amely megtestesülésében, kereszthalálában és feltámadásában mutatkozott meg, abban megfogant az örök élet csírája, amely a mi viszontszeretetünk révén egyre boldogítóbb valósággá válik. Aki hisz Jézus Krisztusban, annak életében már megkezdődött az örökkévalóság.

(Péld 9, 1-6; Ef 5, 15-20; Jn 6, 51-58)