2009-08-10 11:31:58

Papi lelkiség - A papság éve - P. Szabó Ferenc sorozatának 4. része


Az előzőkben már érintettük a papi lelkiség néhány vonását. A keresztény élet tökéletességéről elmélkedve Nyssai Szent Gergely a lényeget így fejezte ki: a keresztényeket Krisztus nevéről „krisztusiaknak” hívják, ezért életüknek tanúskodnia kell nevük igaza mellett: lelkük, szavuk és életmódjuk ugyanazokat az értékeket hordozza, amelyeket Krisztus neve jelent nekik: egész életükkel sugározzák Krisztust! Mindez vonatkozik a papokra és szerzetesekre is. De bizonyos sajátosságai vannak a papi lelkiségnek.

A papi lelkiséget nem az különbözteti meg a világiak lelkiségétől, hogy jobb, több nála, hanem abból következik, hogy a pap hogyan tudja jobban ellátni papi szolgálatát és hogyan közelítheti meg jobban a krisztusi eszményt. Természetesen a papi szolgálat, hivatal nem „funkcionáriusi” feladat, hiszen – Drewermann kritikájától eltérően – a papok nem „Isten funkcionáriusai”. Persze a pap, ha már nem lelkesíti Krisztus szeretete és az emberek szolgálatának vágya, ha megfogyatkozott hite, elapadt imaélete és a blazírt megszokás vezérli csupán, végül nem lesz más, mint funkcionárius.

A szerzetesi (és papi) eszményről, elkötelezettségről írta Halász Pius O.Cist (Papi lelkiség, 6. szám): A fogadalomban a lélek egyetlen ujjongó igennel odaadja magát Istennek. De ez egy pillanat csupán a múló időben. A fogadalom révén a szabad önátadás kemény kötelezettséggé válik. „A szerzetesi élet most már folytonos harc lesz ezért a pillanatért. Minden új napot bele kell mentenem ebbe a percbe, ezt a napot ki kell tágítani, hogy elférjen benne az egész élet. (…) A szerzetesi élet igazi nagy kísértése tehát az, hogy a szabad önátadás helyébe lassan a fáradt kötelességtudat akar lépni; az eszmény csendesen el akarja hullatni szirmait, hogy ne maradjon mögötte más, mint a jog száraz csonkja. Ilyen holtpontok mindenki életében előfordulhatnak s e gyenge napok számára vannak a fogadalmak. Amikor azonban a lélek nem képes többé kezébe venni önmagát és könnyesen vagy boldogan, de szabad önátadással újból meg újból Istennek áldozni önmagát: Suscipe! – hanem csupán a vállalt iga fáradt sóhajával suttogja: Suscipe! – akkor már romokban hever az eszmény.” Mindez áll nemcsak a szerzetesi, hanem a papi elkötelezettségre is. Éppen az ilyen holtpontok elkerülését akadályozza meg a lelkiség, az imaélet és az egész élet megújítása, amely állandó feladat, de most a Papság Évében a Szentatya szándéka szerint a legfőbb feladat. Az arsi plébános példakép lehet: másfél évszázad során ugyan a világ és az egyház sokat változott, de Vianney Szent János lelkiségének főbb vonásai megfelelnek a II. vatikáni zsinat által ajánlott új szempontoknak (Presbyterorum ordinis, III. fejezet.)

A zsinat (PO 13) szerint „az életszentséget a papok sajátos módon érik el: éppen papi feladataiknak krisztusi szellemű, becsületes és fáradhatatlan teljesítésével. Mint Isten Igéjének szolgái, naponta olvassák és hallgassák azt, amire másokat tanítaniuk kell, az Isten Igéjét. (…) Keresve a módját, hogy a szemlélődés gyümölcseit hogyan adhassák át minél jobban másoknak, mélyebben fogják megérteni ’Krisztus felfoghatatlan gazdagságát (Ef 3,8). (…) A szentségek szolgálatában, de különösen a szentmiseáldozat bemutatásában a papok kiváltságos módon képviselik Krisztust, aki önmagát adta áldozatul az emberek megszentelésére. Felhívás ez számukra: utánozzák azt, amit művelnek, vagyis ha az Úr halálának misztériumát ünneplik, akkor maguk is igyekezzenek a bűnöknek és gonosz vágyaknak meghalni. (…) Az a szeretet, amelyet a Jó Pásztor ojt a szívükbe, arra indítja Isten népének vezetőit és pásztorait, hogy életüket adják juhaikért. (…) Mint a közösség vezetői, gyakorolják a lelkipásztorok sajátos aszkézisét: félretéve egyéni érdekeiket, ne azt keressék, ami nekik maguknak hasznos, hanem azt, ami mások üdvösségére nézve hasznos.”

Gisbert Greshake („papi lelkiség”, in Christian Schütz:A keresztény szellemiség lexikona, SZIT, 1993) a zsinat szellemében a papi lelkiség három súlypontját jelölte meg. a) Áttetszőség Krisztus számára. A pap szentelése alapján ’Krisztus képviselője’, és maga Krisztus biztosítja, hogy az egyházi élet csomópontjaiban (szentségek kiszolgáltatása) a hivatal birtokosának személyes állapotától függetlenül érvényes legyen a cselekedete.” Ennek ellenére „a papságra meghívottnak joga és kötelessége, hogy olyan helyzetet teremtsen, melyben az objektív szentségi cselekményt hittel lehet fogadni. Ezért mondhatja Karl Rahner, hogy ’a hivatal és az egzisztencia elszakíthatatlan egymástól’. Ez a szentelés szertartásában a szentelendőkhöz intézett felszólításként el is hangzik: ’Kövessétek, amit hivatalosan végeztek’. Így a papi életben sajátosan megvalósult evangéliumi tanácsok (szegénység, engedelmesség, szüzesség) adják a papi lelkiség alapvonásait.” – b) A communio (közösség) megvalósulása. „A papi lelkiség második súlypontja az a célkitűzés, hogy közösségivé váljék és mindjobban belenőjön az egyházi közösségbe, vagyis hogy a többi keresztényért és velük éljen. (PO 9). – c) Testvériség. „Különösen a II. vatikáni zsinat mutatott rá nyomatékosan , hogy a pap testületben pap (PO 8). (…) A pap hivatalosan úgy áll az egyházközség élén, mint aki maga testvéri közösségben van a hivatal többi viselőjével és pontosan ebben a formában mutat rá minden tanítványi kör egyetlen Urára és minden testvériség forrására és céljára.”

Korábban már utaltunk a hit és az ima kapcsolatára. Az ima sokszor a hit gyakorlása. Főleg szárazság idején, amikor úgy tűnik, hogy hallgat az Isten. A papot és szerzetest is megkísérti az ateista környezet. De amikor Isten lelki távolétét, hiányát, hallgatását érezzük, akkor kell kitartanunk – a kegyelem segítségével. Istent nem úgy tapasztaljuk meg, mint más véges létezőket. A Transzcendens Valóság, Isten megközelíthetetlen fényben lakozik. Isten megérthetetlensége hittitok. Ha Isten hiányát, távollétét érezzük, ez lehet a bűn következménye, de annak jele is, hogy a Végtelen nyugtalanítja szívünket. Az űr kimutat önmagából, valahol központja van. És nem az a lényeges, hogy Isten meghallgassa kérésünket, hanem az, hogy mi figyeljünk sugallatára és megtegyük azt, amit Ő kíván tőlünk. Ezt tanítja Szent Ágoston Vallomásaiban, ezt Szent Ignác a Lelkigyakorlatokban: Ne azon mesterkedjünk, hogy Isten jöjjön oda, ahova mi akarunk menni, hanem egészen, minden alkudozás nélkül adjuk át magunkat az Ő akaratának. Mindez önmegtagadást követel, harcot is. De ez nem fogcsikorgató voluntarizmus, hanem a kegyelem felszabadító erejében szabad ráhagyakozás a szerető Atyára. Ráhagyatkozom, „hagyom magam szeretni”, de el nem hagyom magam. Mert a kegyelem nem helyettem cselekszik, hanem cselekvővé tesz. A feltámadt Krisztus Szentlelke új teremtménnyé alakít a szívünkbe árasztott szeretet által.







All the contents on this site are copyrighted ©.