A papság éve - P. Szabó Ferenc SJ sorozatának 3. része
A papság teológiájához
Láttuk, hogy a papság indentitáskrízisében
(önazonosság-válságában) alapvető egyháztani, sőt krisztológiai kérdések merülnek
fel. A XX. század második felében sok teológiai vitára került sor, részben a II. vatikáni
zsinat tanítása (LG 10 stb.) folytatásaként, valamint a papi szolgálattal foglalkozó
1991-es püspöki szinódus előkészítésekor és annak eredménye megvitatásakor.
G.
Martelet nyomán megemlítek néhány katolikus teológust, akik többé-kevésbé kétségbe
vonták a hagyományos (tridentinumi) tanítást: Hans Küng kritikus exegézise és a papi
szolgálat apostoliságának kétségbe vonása, Edward Schillebeekx O.P. és P. Grelot francia
exegéta vitája a szolgálati és az általános papság kapcsolatáról (vö. ismertetésemet
a Mérlegben, 1990/3, 292), de ide tartozik Drewermann és Bulányi György is.
Martelet monográfiájában ismerteti és megvitatja az újabb nézeteket. Anélkül hogy
most sorra venném az említett szerzőket (Drewermann felfogását már ismertettem és
bíráltam), röviden összefoglalom a katolikus tanítást a II. vatikáni zsinat (Lumen
gentium, Presbiterorum ordinis) alapján. (A Katolikus Egyház Katekizmusa
az 1536–1600. pontokban foglalkozik az egyházirend szentségével.)
Az egyházi
tanítás hangsúlyozza a papság apostoliságát, szemben pl. Küng nézetével, aki ezt vitatja,
minthogy nem tekinti mérvadónak a Pálnak tulajdonított pasztorális leveleket (ezek
páli szerzőségét tagadja). A bibliai alap elvitatásán túl egyesek (a teljes szekularizáció
szellemében) a demokratikus és szociológiai szemlélettel szétválasztják az Egyház
két arcát (vö. LG 8): Krisztus misztikus Testét és a látható, intézményes oldalt.
Egyesek azt hangoztatják, hogy a presbiteri intézmény nem más, mint „eszköz egy transzcendens
cél megvalósítására”. Ez a cél megjelenik, mihelyt megkülönböztetjük egyrészt az Evangéliumot
hordozó történelmi irányt, másrészt a köréje csoportosuló keresztények társadalmi
és közösségi létét. Csakis a második szempont szerint beszélhetünk tulajdonképpeni
egyházról, a szó társadalmi-jogi jelentésében.
Martelet szerint, aki Grelot
exegézisére támaszkodik, ez a dualista szemlélet idegen az Újszövetségtől. Ha az egyház
természete kettőzött is (a megtestesülés analógiájára, LG 8), nem lehet szétválasztani
az egyház látható és misztikus „arcát”, „természetét”. Kettős a papi szolgálat is.
Az egyik történeti, igeszolgálat, amely a kinyilatkoztatott szóhoz kötött, a másik
a közösséghez kapcsolódik. A kritikus vélemények szerint az a krisztusi ígéret, hogy
az egyháznak sohasem hiányoznak az apostolai, csak az elsőre vonatkozik, míg a második
a közösségtől függ, amely magának támaszt szolgákat.
Ez a második fajta szolgálat
nem tartozik az apostoli folytonossághoz, amire Krisztus ígérete vonatkozik, hanem
a közösség „autonóm adminisztrációja” joghatóságát illeti. Másképpen kifejezve: a
közösség szolgálata nem az egyházirend (ordo, felszentelés, „szolgálati papság”),
hanem a közösség választása, delegálása révén történik. Ez a „horizontális” szemlélet
egyben megkérdőjelezi a bűnbocsánat (kiengesztelődés) szentsége és az Eucharisztia
krisztusi alapítását is, minthogy a szolgálati papság szerepét kizárólag a közösség
szolgálatára fokozza le. Látjuk, hogy visszatértünk a reformáció korához: az ökumenikus
párbeszéd egyik neuralgikus pontjánál vagyunk.
A katolikus teológia szerint
az Egyházban, mint Krisztus testében nem lehet szétválasztani, elszigetelten szemlélni
a közösségi szolgálatot Krisztusnak, mint Főnek a szerepétől, amelyet a Krisztus személyét
képviselő pap biztosít a felszenteléssel kapott „rendelés” (ordo), a Szentlélektől
kapott lelki hatalom erejében. A pap az Egyház megbízásából a Krisztustól kapott lelki
hatalommal, tekintéllyel, az egyházirend szentségének erejében in persona Christi
Capitis (Krisztus, a Fő személyében) cselekszik, amikor a szentségeket
kiszolgáltatja (vö. LG 10; 28; SC 33; CD 11, PO 6.). Schillebeeckx, aki maga is kritikus,
Küng ellenében leszögezi: Az Újszövetség alapján nehezen lehetne azt állítani, hogy
a páli közösségek vezetők nélkül voltak. Sőt, a papi szolgálat szerepe éppen az, hogy
megőrizze a közösségek apostoliságát, hiszen e közösségek „Isten, ill. Jézus egyházai”.
Viszont Martelet szerint vitatható Schillebeeckxnek az az állítása, hogy az apostoli
közösségek (nem felszentelt) vezetői, rendkívüli esetekben elnökölhetnek az Eucharisztia
ünneplésénél. Természetesen a vitapartnerek nemcsak a Szentírásra és teológiai megfontolásra,
hanem történelmi példákra (a tradícióra) is hivatkoznak. Martelet háromkötetes monográfiája
végigveszi a papság teológiájának homogén fejlődését a vértanúk egyházától (apostoli
atyák, Didaché, Didaszkalia) a II. vatikáni zsinatig. A III. század elején a liturgia
már tanúsítja a felszentelt papságot a Római Hippolütosznak tulajdonított Traditio
Apostolicá-ban (II, 175–177). Martelet következtetése (II 219–223): Római Hippolütosz
idejére az egyház világosan papi közösségnek vallja magát, nemcsak tagjaiban,
hanem az apostoloktól örökölt szolgálatban is. Ez a tudat világosan megjelent a liturgiában.
A következő századok során a Szentlélek őrködött, hogy érintetlenül megmaradjon ez
az egyházi struktúra.
A II. vatikáni zsinat szerint a papi szolgálat
teljesen Krisztus küldetésétől és papságától függ, és ezért teljesen az egyház
és a világ szolgálatára van (vö. LG 10). Ez a szemlélet hiányzott a trentói zsinat
tanításából. Az ökumenikus mozgalom készítette elő ezt a korszerűsödést, illetve a
zsinat utáni teológiai párbeszéd a katolikus és más keresztények között jobban kifejtette
az egyező és eltérő pontokat. A jelenlegi helyzetben a szolgálatokra vonatkozó ökumenikus
párbeszéd sarkpontja, alapkérdése a következő (Martelet III, 213): „Vajon apostoli
szolgálat, a szó szoros értelmében, vagyis az apostoloktól örökölt szolgálat, amelyben
a felszentelt püspökség és presbitérium folytonossága lényeges szerepet játszik, integráns
részét alkotja-e Krisztus misztériumának? Ha igen, addig kell-e tartania, amíg Krisztus
maga ’tart’, és az egyházban az Úr helyettesíthetetlen eredetiségét kell-e képviselnie?
Vagy ellenkezőleg: a püspökök és a papok (presbiterek) felszentelt szolgálata, az
apostoloktól kapott formájában, csupán Jézus uralmának csak egy módozata a többi között?
Röviden: vajon e szolgálat különleges címen hozzá van-e kötve vagy sem Krisztus
önazonosságához, ahhoz az identitáshoz, amelyet Krisztus meg akar őrizni az idők végezetéig.”
E lényeges kérdésekhez viszonyítva minden egyéb a papságra vonatkozó kérdés másodlagos,
hangsúlyozza Martelet. Így az alkalmazkodás a modern világhoz, a papi funkciók jobb
elosztása, cölibátus, nők pappá szentelése, „demokrácia” az egyházban. Ha a Szentírás
és a Tradíció, valamint az egyetemes zsinatok alapján a Tanítóhivatal igazolta a felszentelt
papság apostoliságát, minden más kérdést szabadon és derűsen lehet vitatni.