VI. Pál pápa életműve

Andrea Tornielli: Paolo VI. L’audacia di un papa. Mondadori, Milano 2009, pp.721.

Szabó Ferenc könyvismertetése

Giovanni Battista Montini (1897-1978), aki 1963. június 21-én lett XXIII. János utóda, befejezte az elődje által meghirdetett és megkezdett II. vatikáni zsinatot, amely korunk legnagyobb egyháztörténeti eseménye. Ezt a pápát mára már elfelejtették, vagy bírálják, félreértik. Bírálják jobbról és balról, egyesek neki tulajdonítják az egyház mai válságát. Felejtik, nem sorolják a nagy prófétapápák közé. Nem is könnyű megőrizni G. B. Montini drámai pápasága emlékét a két rendkívüli egyéniség között: rövid ideig működő elődje, a népszerű „jó János pápa” és utódja, a szintén népszerű, hosszú ideig szolgáló II. János Pál után. Így tehát VI. Pál pápaságát archiválták mint hosszú drámai intermezzót a katolicizmus két döntő fejezete között, felejtve, hogy éppen VI. Pálnak köszönhető az egyház mélyreható reformja, ő kezdte a világ minden részét behálózó apostoli utakat, új korszakot nyitott a keresztény egyházak közötti párbeszédben.

Így mutatja be (a fülszövegen) VI. Pálról szóló új monográfiáját Andrea Tornielli (1964) olasz egyháztörténész, aki többek között két könyvet írt XII. Pius pápáról. A szerző alaposan dokumentálta vaskos (több, mint 700 oldalas) kötetét: bibliográfiája, jegyzetei, indexe 100 oldalt tesznek ki, ezen kívül mintegy harminc fényképmellékletet találunk a kötetben. Tornielli – véleményem szerint – helyenként túlságosan részletező, aprólékos, főleg a Montini pápává választását megelőző életszakasz leírásában, milánói érseksége bemutatásakor, és különösen a bonyolult olasz belpolitikához fűződő kapcsolataiban. A szerző igyekszik számtalan forrás felhasználásával fokozatosan megrajzolni a leendő pápa „identikitjét”: család és gyermekkor, újságíró egyetemi hallgató, diplomata pap, a FUCI (olasz katolikus ifjúsági mozgalom) lelkésze, két pápa (XII. Pius és XXIII. János) szolgálatában (1934-1945). Ezután három fejezet foglalkozik a milánói érsekkel: lelkipásztori újítások, a baloldali olasz politikához való viszonya, a bíboros részvétele a II. vatikáni zsinat előkészítésében, a konklávé és megválasztása (1946-1963). Mindezekről eddig is sokat tudtunk, de Tornielli feltár bizonyos kulisszatitkokat, eddig nem ismert forrásokat is.

Én magam főleg a VI. Pál pápaságáról szóló fejezeteket (XI-XVIII) tanulmányoztam figyelmesen, hiszen ezeket az éveket (1967-1978) mint a Vatikáni Rádió munkatársa VI. Pál szolgálatában töltöttem, így közelről figyelhettem azokat az eseményeket, amelyeknek hátterére most az új monográfia fényt derít. Rögtön hozzáfűzöm: Tornielli mindig nagy szeretettel és csodálattal ír Montini pápáról. Nem titkol el bizonyos rágalmakat, vádakat, amelyek az egyházon belülről (sőt a Római Kúria bizonyos konzervatív csoportjától) és egyházellenes körök részéről érték. A szerző megrostálja, és kritikusan értékeli ezeket a pápát személyesen, sokszor fájdalmasan érintő vádakat, híreszteléseket. A magam részéről nagyon fontosnak tartom azokat az elemzéseket, amelyek a zsinat határozott folytatására, a haladó teológusok támogatására és az új egyházkép megfogalmazására vonatkoznak. VI. Pál első, Ecclesiam suam kezdetű enciklikája (1964) összegezi Montini bíboros megnyilatkozásait a zsinatot előkészítő központi bizottságban, fokozatosan kialakított egyházképét a dialógusról: párbeszéd az egyházon belül, a nem katolikus keresztényekkel, a nagy vallásokkal, a nem hívőkkel. Ma már világos, hogy Ecclesiam suam döntően befolyásolta a zsinat további menetét, a legtöbb zsinati dokumentum megfogalmazását, amelyek sokszor a haladó és konzervatív csoportok közötti kompromisszumok eredményei. Innen magyarázható aztán, hogy a zsinat után kitört tekintélyi válság során az ellentétes irányzatok egyaránt a zsinati szövegekre hivatkoztak. (Nem szólva itt szélsőséges progresszistákról vagy ellenkező oldalon, Lefebvre érsekről, aki kezdettől fogva ellene volt a liturgia megújításának, a vallásszabadságról szóló nyilatkozatnak és más korszerűsítési javaslatnak.)

Tornielli részletesebben ír egyes fontosabb eseményekről: a pápa látogatása Szentföldön és találkozása Athenagorasz pátriárkával (1964), beszéde az ENSZ székházában, első két körlevele: Ecclesiam suam (1964), a Populorum progressio (1967), egyházreformok, a Humanae vitae (1968) és az azt követő válság. Röviden utal (487-88) Paul Marcinkus püspök és az IOR körül kezdődő bonyodalmakra, amelyeknek tragikus végkifejlete II. János Pál alatt, a 80-as években következik be. Bővebben olvashatunk még pl. a holland katekizmus körüli vitákról és a külföldi utazásokról, végül Aldo Moro meggyilkolásának politikai hátteréről. Lehetetlen egy rövid ismertetésben kellőképpen érzékeltetni a monográfia gazdag tartalmát.

Most még bővebben arra térünk ki, amit Tornielli VI. Pál keleti politikájáról, az ún. Ostpolitikról ír (429-430, 581-584). - Rögtön megjegyezzük: Az Agostino Casaroli által irányított Ostpolitkról bővebben olvashatnak az érdeklődők Giovanni Barberini 2007-ben megjelent könyvében: L’Ostpolitik della Santa Sede (Il Mulino, Bologna).
Ismeretes, hogy a „keleti politikát” XXIII. János kezdeményezte: ő küldte el előbb König bíborost, majd Mons. Casarolit Budapestre, hogy tárgyaljanak a kormány képviselőivel Mindszenty bíboros ügyéről. János pápa halála után VI. Pálnak döntenie kellett, hogy folytatja-e elődje politikáját. Mindenesetre a nemzetközi politika enyhülése, Montini nyitottsága, dialóguskészsége és az egyre erősödő zsinati nyitás a világgal folytatódó párbeszéd felé, az Ostpolitik folytatását javallták. De, hangsúlyozza Tornielli, míg XXIII. Jánosnak ezzel kapcsolatban nem voltak kételyei, VI. Pál óvatosabb volt, dubiumai merültek fel. (429-430) (Maga Casaroli bíboros is emlékirataiban felsorolja az ellenvetéseket.) VI. Pál döntése előtt megkérdezte a rendkívüli ügyekkel foglalkozó kuriális bíborosokat, akik – óvatosságra intve – igent mondtak. G. Barberini (96kk) részletesen leírja az 1963. júl. 16-i vatikáni összejövetel tanácskozását, a három dubiumra adott válaszokat. Tudni kell, hogy a Kúriában voltak olyan főpapok, akik ellenezték a keleti politikát, és már korábban XII. Pius idejében, a „balra nyitó” Montini ellen áskálódtak. Voltak, akik az Ostpolitik főszereplőjét, Mons. Casarolit „kriptokommunistának” tartották. A diplomata viszont többször ismételt elvét követte: Ha valaki a rabokkal akar beszélni, annak előbb a börtönőrökkel kell szót értenie.

Mindenesetre, VI. Pál dubiumai teljesen nem tűntek el. Ezt bizonyítja többek között a Domitilla katakombában 1965. szeptember 12-én mondott beszéde (Oss. Rom., 13-14. settembre 1965), amelyben részletesen kitért az egyházüldözésekre: egyes keresztények még katakombákban élnek, az ateista-totalitárius rendszerek üldözésükkel, a vallásszabadság elfojtásával, papok és szerzetesek bebörtönzésével az egyház kihalását célozzák. A pápa beszéde nem nevezett meg országokat, de világos volt, hogy nemcsak Kínát és a Szovjetuniót célozta, hanem az ún. „szocialista” országokat is. Már lezárult a csehszlovák kormánnyal folytatott nehéz tárgyalások első fázisa, és létrejött az 1964-es budapesti részleges megállapodás. Két nappal később, 1965. szeptember 14-én a zsinat negyedik ülésszakának megnyitásakor mondott beszédében VI. Pál ismét csak visszatért a szocialista országokban folyó egyházüldözésre, anélkül, hogy megnevezte volna az országokat. Utalt arra is, hogy egyes főpásztorok nem jöhettek el a zsinatra. VI. Pál azért is szorongott, nehogy az üldözött, szenvedő katolikusok azt gondolják, hogy a pápa elfelejtette őket, miközben megbízottja a kommunista országok képviselőivel tárgyal. A pápa említett két beszéde negatív hatást váltott ki Csehszlovákiában és Magyarországon is. Tény az, hogy a 60-as években tovább folytak a koholt perek és egyháziak bebörtönzései, tehát folytatódott az egyház elnyomása.

Közben folyt a zsinati vita a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióról, amely tárgyal a modern ateizmusról is, de - többek javaslatára – nem nevezi meg a marxista-kommunista ateizmust, ezzel is mintegy nyitva hagyva a kaput az Ostpolitiknak, a modus vivendi keresésének, amely – Villot bíboros kifejezésével – inkább modus non moriendi volt. ( Tornielli 584.)

Tornielli később visszatér VI. Pál és Casaroli érsek keleti politikájára (581-584). A pápa a hetvenes években sorra fogadja a kommunista országok vezetőit (Tito, Ceausescu, Zsivkov, Gierek, 1977. jún. 9-én Kádár János). A szerző röviden szól Mindszenty József, Magyarország prímása „különösen fájdalmas” ügyéről, akit Montini pápa 1971 őszén, a püspöki szinódus megnyitásakor nagy tisztelettel fogadott, és neki ajándékozta gyűrűjét. Tornielli megjegyzi (582-83): Mindszenty bíboros a kereszténység és a kommunizmus összeegyeztetéséről kijelentette: „Lehetetlen! Az egyének talán megtérhetnek, de a kommunista rendszer lényegileg Isten gyűlölete és a kereszténység lerombolását célozza, tehát sohasem térhet meg.” Ezután Tornielli – Jean Guitonra hivatkozva - hozzáfűzi: „VI. Pál ezt tudja, de mint diplomata keresi, hogy megmentse a menthetőt.”

A recenzens szerint Tornielli meglehetősen sommásan foglalja össze a bonyolult „Mindszenty-ügyet”, amely – Casaroli bíboros Emlékiratai szerint is pápasága és az Ostpolitik legnehezebb és legvitatottabb mozzanata volt. Maga Tornielli a következőkben (583-84) arról ír, hogy az Ostpolitikot erősen bírálták az üldözött helyi egyházakban is, nyugaton is, pl. emigránsok azt állítva, hogy a Szentszék kompromisszumokat köt a püspöki kinevezésekért, és behódol a kommunizmusnak, példának hozza fel Wyszynski lengyel bíboros véleményét. A lengyel prímás az 1974-es püspöki szinóduson keményen állást fogalt az Ostpolitik ellen: beszédében hangsúlyozta, hogy a diplomáciának nem lenne szabad akadályoznia az evangelizálást. Ebben az összefüggésben hangzott el híres kijelentése: „vir casaroliensis non sum”. (A beszédet hivatalosan nem tették közzé.) Erről a beszédről és általában a Wyszynski – Casaroli ellentétről hosszan ír Barberini :299-324.) Ugyancsak az 1974-es evangelizálással foglalkozó szinóduson Szlipij ukrán bíboros kijelentette: „Az előző felszólalásokban csak azokról az országokról hallottunk, ahol vallásszabadság van, ahol hirdethetik az evangéliumot, de semmit sem mondtak azokról az országokról, ahol nincs vallásszabadság és üldözik az egyházat. Ukrajnára és az ukránokra gondolok, akiket a bolsevisták üldöznek, miközben a világ katolikus országai kapcsolatokat teremtenek a szovjet és kínai ateista kommunistákkal, és támogatják őket.”

1975. december 22-én a bíborosi kollégiumhoz szólva VI. Pál mintegy mérleget készített az Ostpolikról: ”Ha bizonyos esetekben a párbeszéd eredményei gyérnek, elégteleneknek vagy elkésetteknek tűnnek, és ha egyesek számára ez elég indítéknak tűnik, hogy megszakítsuk a dialógust, mi viszont úgy gondoljuk, hogy súlyos kötelességünk, hogy éleslátó állhatatossággal folytassuk azt az utat, amely nekünk mindenekelőtt kiválóan evangéliuminak tűnik. a türelem, a megértés és a szeret útja. Ám nem titkoljuk el keserűségünket és aggodalmunkat amiatt, hogy folytatódnak vagy súlyosbodnak több felé az egyház vagy az emberi személy jogaival ellentétes helyzetek. És figyelmeztetünk, hogy ne értsék félre ezt a mi felelősségteljes álláspontunkat, mintha egyszerűen beletörődésről lenne szó.” –

Annyit hozzáfűzhetünk a máig vitatott Ostpolitik értékeléséhez ( a szlovák
Vatikáni diplomata, John Bukovszky emlékező könyve címével), hogy létezett „a vértanúk egyháza” és mellette „a diplomácia egyháza”. Ezzel lezárjuk Tornielli könyvének ismertetését, amely valóságos kincsesbánya VI. Pál életművének megértéséhez, még ha néha vitatkozunk is értékítéleteivel.

POSTSCRIPTUM
Kiegészítés: Barberini, Az Ostpolitik és a Helsinki Konferencia (CSCE)
Már eddig is többször hivatkoztam Barberini monográfiájára, amely a Ostpolitikot részletesen tárgyalja. Mivel VI. Pál alatt kezdődött a Helsinki folyamathoz való csatlakozás, amely a keleti politikával kapcsolatos, most még erről szólok Barberini alapján (VI. fejezet, 325-384 Barberini szerint a Szentszék részvétele a Helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia munkáiban, több szempontból a VI. Pál által akart nemzetközi diplomácia és politika vonalába illeszkedett és a Casaroli érsek által vezetett Ostpolitikban konkretizálódott. (325) A XXIII. János által kezdeményezett és VI. Pál által folytatott nyitás Kelet felé a Sztálin halála (1953) után elkezdődött détente (a hidegháború utáni „olvadás”) nemzetközi politikai légkörében vált lehetővé. Segítette W. Brandt kancellár kezdeményezése a 60-as évek második felétől a Szentszék keleti politikáját, jóllehet több akadály lépett közbe : az 1956-os magyar forradalom és a lengyel lázadás leverése utáni megtorlások, az 1968-as „Prágai tavasz” elfojtása, a Szuezi csatorna körüli viszály, a berlini válság, a vietnami háború stb.…A NATO-val szemben létrejött a Varsói szerződés, amelynek országai 1966-ban Bukarestben elhatározták a CSCE megalakítását. 1969 márciusában az olaszországi magyar nagykövet a tagállamok nevében hivatalosan átadta a Szentszéknek a meghívást. Az év őszén Mons. Casaroli két memorandumban részletezte a Szentszék csatlakozásának feltételeit, bizonyos problémák megoldásával kapcsolatos elvárásait.

Lássuk az Ostpolitikot mindig védő Barberini érvelését (329). A Szentszék, jóllehet ismerte a szomorú helyzeteket, amelyekben a Szovjetunióban és a szocialista országokban a vallási közösségek és a hívők éltek, folytatta a párbeszéd politikáját. „Voltak, akik elítélték túlzott toleranciáját, és Ostpolitikját negatív Realpolitiknak tartották, amely kész feláldozni személyeket és az egyház számára életbevágó érdekeket a keleti régiókban. Mindenesetre el kell ismerni a Szentszék merész választását, hogy minden kockázat ellenére folytatta a dialógus politikáját különböző szinteken. Igazában ezt lehetett Realpolitiknak is tekinteni, amennyiben abba a makacs meggyőződésbe kapcsolódott, hogy a békés együttélés és a bizalom légkörének létrejötte minden más, akár jelentős érdekek elé helyezendő. Ez a légkör kedvezett volna (a Szentszék) jelenlétének a keleti egyházakban. A katolikus egyház tehát fel volt készülve a létrejövő eredményekre. (Jegyzetben: Emlékeztetünk arra, hogy a Szentszék már aláírt megegyezéseket Magyarországon és Jugoszláviában, és már jelen volt Lengyelországban.)”

Láttuk már, hogy Lengyelországban nem volt olyan könnyű dolga Mons. Casarolinak Wyszynski bíboros és az egységes lengyel püspöki kar ellenállása miatt.
A Helksinki folyamatot hosszan elemző Barberini, amikor már II. János Pálnak a vallásszabadságról szóló (1980-as) levelét ismerteti, amely mintegy a Helsinki záróaktus vallásszabadságra vonatkozó részének kommentárja, megjegyzi (379-80): „A Helsinki záróokmányt (1975) jelentősége és hatékonysága szempontjából különbözőképpen értékelte Wojtyla bíboros, mielőtt pápává választották, és Wyszyski bíboros. Lengyelország prímása bizalmatlanul figyelte a helsinki folyamatot, mert attól félt, hogy azt a Szovjetunió propagandára használja fel, hogy hamis helyzetképet adjon és megszilárdítsa a status quo-t és a kommunista országok hatalmát. Wojtyla viszont, a krakkói kulturális helyzet kifejezéseként (?), bizalommal tekintett a Helsinki folyamatra, és úgy vélte, hogy a záróokmány sok millió példányának szétosztása, amelyek külföldről is érkezhettek volna, a vallásszabadság sürgetését hozták volna, láncreakció révén, amint ez Csehszlovákiában a „Carta 77”-el és a Szovjetunióban a disszidensekkel történt”.

A Helsinki záróokmány vallásszabadságra vonatkozó részét még konkretizálták Madridban és Bécsben (1989). A 16. paragrafus gyors megszavazása végül is annak köszönhető, hogy 1988 június végén Moszkvában Gorbacsov meghirdette a peresztrojka és a glasznoszty új politikáját, és ezzel a szabadság új légköre jött létre. (Vö. Barberini 382) Megbukott a bolsevizmus, és ezentúl az Ostpolitik „kis lépései” helyett felgyorsult változások következtek a vallásszabadság területén is.