Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évközi 18. vasárnapra

ISTEN CSENDES JELENLÉTE
(Kiv 16, 2-4. 12-15; Ef 4, 17. 20-24; Jn 6, 24-35)

Az évközi tizennyolcadik vasárnap első olvasmánya elmondja az izraeliták megpróbáltatását a pusztában a kivonulás utáni második hónap 15-ik napján: a pusztába érkeztek, ahol nem volt ennivalójuk. Zúgolódtak Isten és Mózes ellen. Isten azonban nem hagyta el népét, mi több, minden elképzelésüket felülmúló csodás módon táplálta őket: mannát adott nekik a mennyből. Isten a mi problémáinkra is gyakran olyan megoldást küld, amely nekünk talán eszünkbe sem jutott volna.

A második olvasmányban Szent Pál komoly szavakkal inti az efezusi híveket, hogy újuljanak meg lélekben. Szokásához híven, Szent Pál nem fél néven nevezni a rosszat, amit ki kell küszöbölni, így efezusi híveit minden kertelés nélkül arra szólítja fel, hogy ne hazudozzanak többet egymásnak. Ez a figyelmeztetés ma is igen aktuális: nemcsak a nyilvános élet van tele apróbb-nagyobb hazugságokkal, hanem magánéletünk is.

Az Evangélium Jézus beszédét tartalmazza, amelyben Ő saját magát az élet kenyerének nevezi. Van ebben a jelenetben azonban egy elszomorító körülmény is: maga Jézus figyelmezteti hallgatóit, hogy tudja, nem azért keresik őt, mert hisznek benne, hanem azért, mert ingyen kenyeret adott nekik. Tényleg lehangoló látvány tárul szemünk elé, amikor ezt a tömeget nézzük: annyira el voltak ragadtatva az új helyzettel, hogy arra sem figyeltek fel, hogy Jézus már elment tőlük más helyre. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor hirtelen nem volt velük. Ekkor újra elkezdték Őt keresni.

Arra is felfigyelhetünk, hogy ezek az emberek még csak meg sem köszönték Jézus nagylelkű ajándékát. Szomorú jelenség ma is, hogy nagyon sok ember nem képes látni, mennyire adakozó a Jóisten, és ahelyett, hogy hálát adnának neki, még káromolják is a nevét!

Megfigyelhetjük továbbá azt, hogy senki sem kért Jézustól kenyeret, Ő maga látta, hogy az emberek éhesek és adott nekik enni. Ezzel ismételten kimutatta emberszeretetét. Ilyen a mi Istenünk: tudja, hogy mikor vagyunk éhesek, tudja, hogy mikor szenvedünk, tudja, hogy mikor vagyunk boldogtalanok.

Van egy érdekes körülmény az evangéliumi jelenetben. Amikor az emberek jóllaktak kenyérrel és hallal és észrevették, hogy Jézus közben eltűnt, elindultak, hogy megkeressék. Amikor végre megtalálták, csodálkozva kérdezgették, hogyan ért oda, ahol megtalálták?

Ez a kérdés időnként felmerül mindannyiunk életében. „Uram, hogyan kerültél ide?” Keressük Őt az imában, de nem találjuk; fohászkodunk, keseregünk, zúgolódunk, mint a durcás gyerek, de Isten mintha nem volna sehol. És akkor egyszerre itt van mellettünk, egészen közel hozzánk. Akkor mi is csodálkozva kérdezzük az evangéliumi sokasággal: „Uram, mikor érkeztél, ide, hogyan kerültél ide?” A válasz persze roppant egyszerű: „Mindig is itt voltam! – mondaná Jézus, - csak talán annyira el voltál keveredve más dolgokkal, mint ezek az emberek az evéssel, hogy észre sem vetted jelenlétemet.”

Van továbbá egy furcsa körülmény a vasárnapi olvasmányokban, amely összeköti az első olvasmányt az Evangéliummal. Mindkét esetben olyan emberekkel találkozunk, akik már láttak nagy csodákat, és mégsem hisznek. Az izraeliták már látták Isten hatalmas csodáit, a fiatalok pedig legalább hallottak róluk: hogyan vezette ki őket Isten erős kézzel az egyiptomi szolgaságból, hogyan vezette át őket a Vörös tengeren, hogyan táplálta őket mannával a pusztában. Most mégsem hisznek neki. Amikor elfogyott élelmiszer tartalékuk, lázadozni kezdtek Mózes és Isten ellen.

Az evangéliumi helyzetkép majdnem azonos ezzel az ószövetségi képpel. Ugyanaz a nép, amelyik egy nappal korábban nemcsak tanúja, hanem részese is volt a kenyerek csodájának, most mégsem hajlandó hinni Jézusban, hanem új jeleket, új csodákat követel. Hol a baj ezekkel az emberekkel? Miért nem hisznek? De mielőtt válaszolunk ezekre a kérdésekre, vizsgáljuk meg magunkat, vajon mi különbek vagyunk-e ezeknél az embereknél? Ha becsületesek vagyunk magunkkal szemben, akkor rádöbbenünk, hogy gyakran mi is úgy viselkedünk, mint ők: mi sem bízunk maradéktalanul Istenben, mi is szeretnénk újabb jeleket látni.

Leginkább akkor gyötörnek bennünket fájó kérdések, amikor a televízióban meg az újságokban látjuk, vagy olvassuk a sok borzalmat, ami a világban történik. Gyakran zavarban vagyunk, amikor tragédia sújt bennünket, vagy szeretteinket. Azt kérdezzük, látja-e mindezt Isten is? Mi is láttunk már, sőt tapasztaltunk sok csodát, amelyek elég bizonyítékként állnak előttünk, hogy Isten tényleg ma is jelen van közöttünk és gondviselő szeretetével kíséri életünket. Mi hiányzik mégis hitünkből, hogy mindennek ellenére kételkedünk?

A választ megadja Szent Pál az Efezusiakhoz írt levelében, akiket arra buzdít, hogy újuljanak meg lélekben, azaz kezdjenek el másként gondolkodni, mint eddig tették. Mert vajmi kevés hasznunk van abból, hogy csodákat lássunk, ha nem vagyunk hajlandók rábízni Istenre életünket.

Ennél a pontnál találkozunk egy érdekes evangéliumi logikával: egyetlen csoda sem képes rávezetni bennünket arra, hogy higgyünk. Ám ha hiszünk Isten jóságában, egyszer csak megjelennek szemünk előtt Isten nagy csodái a világban és a saját életünkben is.