Hit és hűség a pap életében - A papság éve - II. rész

Szellemtörténészek, egyházi vezetők, teológusok az elmúlt évtizedekben gyakran foglalkoztak a papi identitás és általánosabban a változó modern világban élő egyház válságával. Több tanulmányt és felmérést figyelembe véve ezt mondhatnánk: lényegében a hit és a hűség válságát tapasztaljuk a papok, szerzetesek életében.

Gustave Martelet francia jezsuita teológus háromkötetes monográfiát tett közzé 1984-1990 között a papság teológiájának fejlődéséről: Deux Mille ans d’Eglise en Question (Paris, Cerf). (Ismertetésem: Mérleg 1991/2, 175-179.) Az első kötet címe: „A hit válsága, a pap válsága.” Martelet központi tételeként elfogadja Danneels belga bíboros érsek megállapítását: a papi hivatások krízisének magyarázata mindenekelőtt tanbeli, teológiai síkon keresendő. A keresztény sajátosság eltűnése után az egyházirend (ordo) leértékelése (a szolgálati és az általános papság közötti lényegi különbség eltüntetése) miatt a katolikus papság bizonytalanságban él, elveszítette identitását (önazonosságát). Ezért szükség van a teológiai tisztázásra, a hitvallás megerősítésére. Martelet jellemzőnek és egyben tragikusnak tartja azt az ostoba nézetet, amelyet a médiumok orkesztrálnak, ti. hogy a paphiány legalább (végre) a világi hívek esélyét hozza magával. Mivel nem ismerik vagy felejtik az egyházirend (ordo) lényegét, amelynek teljességével a zsinati teológia szerint a püspök rendelkezik), számtalan hamis nézed terjed napjainkban is.

Martelet a pap történeti vázlatában mindig az ökumenizmus szellemében vizsgálja a teológiai fejlődést. Hiszen éppen a papi rend (és ebből fakadóan a szentségek) teológiája az egyik olyan pont, amely a reformáció óta megosztja a keresztényeket. Az ökumenikus párbeszédben máris tisztáztak bizonyos kérdéseket.(Tény az, hogy a hivatalos egyházak és a hívő nép csak később követi a teológusokat az új nézetek megértésében.)

Mielőtt a vitatott teológiai kérdéseket egy következő alkalommal ismertetnénk, most még Martelet nyomán, aki K. Rahner egyik tanulmányára is hivatkozik, a keresztény hit és a pap hite válságáról szólunk. Mielőtt gyakorlati (pszichológiai stb.) magyarázatokat és orvoslást keresnénk, a papi identitás válságának gyökeréig kell lehatolnunk. K. Rahner a zsinat másnapján (Herder,1967) megjelent tanulmánykötetében (Knechte Christi, Krisztus szolgái) több írást szentelt a papi lelkiség, köztük „a pap hite ma” problémáinak. Régen a papnak készülő fiatalember számára egészen természetes volt a hit, mert vallásos családban, környezetben nevelkedett, szinte magától értetődő volt az Isten és az emberek szolgálata az egyházban. Tehát aránylag könnyű volta a hit a keresztény környezetben. Manapság viszont a vallási közömbösség, a szekularizált társadalom, a teljes evilágiság, ateizmus következtében a család keresztény szelleme eltűnik (nem is szólva a felbomló, széteső családokról), így a papságra gondoló fiatalnak számtalan nehézséggel kell megküzdenie, még ha hite nem is rendült meg. De sokaknál a hit válsága észlelhető. Természetesen a szituáció, a helyzet nem tesz senkit erényessé vagy rosszá. Az igazi hit mindig személyes elkötelezettséget kíván.

A nehéz mai helyzetben elválik, hogy a papnak elég mély-e a hite és igazi-e a hivatása. A kereszténynek mindig is meg kellett küzdenie a bűnös kívánságok ellen, így a papnak és a szerzetesnek is. Az Isten nélküli világ, a bűn világának sötétségét mindenki a saját szívében megtapasztalja. A jó és a rossz, a hit és a hitetlenség határvonala a szívünkön keresztül húzódik. A hit lehetetlen számunkra a kegyelem segítsége nélkül, Krisztus melletti szabad döntésünkben egész lényünket el kell köteleznünk. Természetesen vannak hitre hívó jelek, teológiai reflexió is szükséges, hiszen a hit nem beugrás az irracionálisba, hanem értelmes hódolat a kinyilatkoztató Istennek. A hit kegyelmét a keresztény is, a pap és a szerzetes is, az imádságban könyörögheti ki. Rahner hangsúlyozza: csak az imádkozó pap lehet hívő pap és a hit örömének hirdetője. Az imádság sokszor a hit gyakorlása.

Tehát nem pusztán hitigazságok elfogadásáról van szó, bár az egyház hitét meg kell vallanunk. A papnak az egyház krédóját kell vallania és hirdetnie. Az egyház nem egyszerűen szabad eszmecserék klubja, ahol mindenki előadja egyéni nézeteit. A papnak ismernie kell a mai teológiát, a keresztény üzenet aggiornamentóját, korszerű kifejezését, amelyet a zsinati tanítás közvetít. Az egyház által megfogalmazott igazságok a katolikus számára itt és most magát az Igazságot közvetítik, Istenre utalnak, aki üdvösségünk. Az igazságnak van közösségi, intézményes vonatkozása, mert interkommunikáció: mert az Írást az egyház értelmezi hitelesen, tehát a pap, teológus nem terjesztheti a saját, kénye-kedve szerint manipulált „igazságát”. A hívő pap ma is kötelezve van arra, hogy a Tanítóhivatal mai értelmezését hirdesse, tanítsa. Világos azonban, hogy a teológusnak konfrontálnia kell a keresztény üzenetet a mai ember problémáival: ez jelenti a korszerűsödést. Persze a vitatott teológiai kérdéseket nem kell diszkréció nélkül a hívek elé vinni az igehirdetésben.

A hit válságával függ össze a hűség mai válsága, akár az emberek mindennapi életéről (házasság), akár a papi és szerzetesi életről (cölibátus, fogadalmak) van szó. A kultúra mai válságán túl a hit mai krízisének alépítményeiben felfedezhetjük – igénybe véve a pszichológia segítségét is – mennyi éretlenség, rossz nevelésből származó elfojtás táplálja nyugtatanságunkat, befolyásolja ítéletünket, okozza hűtlenségünket, vakvágányra juttatja cselekvésünket. A mai lélekelemzés felfedte azt a tényt, hogy az ember csak akkor válik érett felnőtté, ha megnyílik a másik, mások felé, ha találkozik másokkal, ha szolgálni képes másokat. Egy szóval az igazi szeretetben válik éretté. És ez érvényes a szerelemre-házasságra éppúgy, mint a klerikusok elkötelezettségére. Mint az önző agglegények, papok is képtelenek lennének a házasságra, amely az öröm mellett áldozatot is kíván. (A házasok más területen gyakorolják az áldozatot, amit a papnál-szerzetesnél a cölibátus, a házaséletről való lemondás követel.)

A házaséletben és a papi életben jelentkező hűtlenséggel kapcsolatban gyakran hangoztatják: a testben élő ember korlátolt szabadsága valójában képtelen a végleges, halálig tartó elkötelezettségre. Manapság egyesek hangoztatják (és gyakorolják) az ideiglenes (egy időre, néhány évre szóló) elkötelezettséget (pl. ellene vannak az „örök” fogadalomnak. E nehézséget háromfajta meggondolásra vezethetjük vissza: 1) A választás korlátozza szabadságunkat, mondják, egy bizonyos tettet, tapasztalatot választva lemondunk másokról. („Ne mondj le semmiről, minden lemondás egy kis halál!”- írta Babits.) 2) Korlátozza szabadságunkat az is, hogy a végleges elkötelezettséggel elfogadunk egy jogi szabályt (szerződés/eskü, fogadalom) 3) Aki véglegesen elkötelezi magát, előítélettel van a jövővel szemben, hiszen nem is meri, mit hoz a jövő, a jövő tapasztalatait és erőkészletét.

Az ellenvetésekre röviden az emberi tapasztalatokra hivatkozva válaszolhatunk. – Ad 1) Csak a dilettáns vágyik mindig új tapasztalatokra, az érett ember végleges elkötelezettséget akar. (A Gide-féle dilettantizmus illúzió.) Az emberi egzisztencia elmélyítése a hűséges cselekvésből, az elkötelezett szeretetből fakad, tehát (a házasságban és a papi hivatásban) olyan odaadásból, amely visszavonhatatlan. – Ad 2) A jogi kötelék megpecsételi, kifejezi a szerető odaadás teljességét. Aki esküszik, fogadalmat tesz azért teszi, hogy örökre bebiztosítsa elkötelezettségét. Mert tudatában van gyengeségének, törékenységének, ezért – a kért kegyelmen kívül – ilyen kötelékkel is biztosítani akarja hűségét. Ha szeretek, nem egy adott szóhoz, hanem a szeretett személyhez vagyok hűséges. – Ad 3) Igaz, hogy jövőmet, jövő energiakészletemet nem ismerhetem. Senki sem lehet teljesen bizonyos jövőjét illetően. De az emberi szabadságot éppen a transzcendencia jellemzi: túlhalad a pillanat töredékein, totalizálja (egyesíti) az emberi időt, a múltat és a jövőt, amikor önmaga teljes odaadásával a szeretetre hagyatkozik.

De rögtön tegyük hozzá. Ez a szerető hűség csakis a kegyelem erejében lehetséges: Krisztus Szentlelke biztosítja állhatatosságunkat. Tehát a hűség alapvetően összefügg a hittel. Hiszünk a Szeretet-Istenben, hisszük, hogy Isten örök szeretettel szeretett, meghívott és ad is elég kegyelmet, hogy viszontszeressem. Isten hűséges ígéreteihez, mert magát meg nem tagadhatja.