XVI. Benedek vesperást vezetett pénteken az aostai székesegyházban

XVI. Benedek pénteken délután Les Combes-ból Aostába érkezett, ahol a székesegyházban vezette vesperást. Az ünnepi zsolozsmával emlékeztek a helység nagy fia, a későbbi canterbury érsek, Szent Anzelm teológus halálának kilencedik centenáriumára. A Szentatyát a liturgia megkezdése előtt az aostai püspök, Giuseppe Anfossi köszöntötte az egyházmegye papjai, szerzetesei és világi hívei nevében. Felvázolta az egyházmegye és a székesegyház több százados történetét. Megemlítette, hogy a gyermek Szent Anzelm egyedül vagy mamájától elkísérve eredeti szépségében láthatta az ezer évvel ezelőtt épült, de a 11. században újjáépített székesegyházat. – Itt megjegyezzük: az aostai egyházmegyének 88 világi és 24 szerzetespapja van, akik a kb. 130 ezer hívőt 93 plébánia keretében gondozzák. 17 állandó diakónus segít az apostoli munkákban. Sajnos, kevés az egyházi hivatás, jelenleg csak két szeminarista tanul Torinóban. A plébánosok átlagos életkora 61 év.

A Szentatya a vesperás alatt mondott homíliájában a liturgia rövid olvasmányáról elmélkedett. A Római levél 8. fejezetének első két verse így hangzott: „Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek. Hiszen a lélek törvénye, ami a Jézus Krisztusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől.” A pápa megjegyezte, hogy ezt a szöveget imádsággá alakították át a vesperás könyörgésében: „Irgalmas Atyánk, aki megváltottad a világot Fiad szenvedése által, add, hogy egyházad felajánlja magát neked mint élő és szent áldozatot, és mindig megtapasztalja szereteted teljességét.” Az olaszban csak „Irgalmas Atyánk” szerepel – magyarázta a pápa – az eredeti latinban több van: „Mindenható és irgalmas Isten”. Majd így folytatta:

„Új enciklikámban igyekeztem megmutatni Isten elsőbbségét, akár a személyes életben, akár a történelem, a társadalom, a világ életében. Kétségtelen, hogy Isten kiválasztása mélyen személyes dolog, és a személy viszony-lény, és ha az alapvető, Istenhez való viszony nem eleven, nem megélt, az összes többi viszony sem nyeri el igazi formáját. De ez áll a társadalomra is, az emberiségre, mint olyanra. Itt is, ha Isten hiányzik, ha elvonatkoztatnak Istentől, hiányzik az iránytű, amely mutatja minden kapcsolatnak az utat, hiányzik a betájolás a célra. Isten: újra el kell hoznunk ebbe a mi világunkba Isten valóságát, meg kell Őt ismertetnünk és jelenvalóvá kell tennünk.

De hogyan ismerhetjük meg Istent? – tette fel a kérdést homíliájában a Szentatya. Majd rögtönzött beszédében így folytatta:

„Az „ad limina” látogatásokkor mindig beszélek a püspökökkel – főleg az afrikaiakkal, de az ázsiaiakkal és a dél-amerikaiakkal is – ahol még elevenek a vallási hagyományok, ezekről a vallásokról. Sok részlet van, természetesen nagyon különbözők, de vannak közös elemek. Mindenki tudja, hogy van Isten, egy Isten, hogy Isten különleges név, hogy az istenek különböznek az Istentől. De ugyanakkor ez az Isten távolinak tűnik, nagyon távolinak, úgy tűnik, nem avatkozik be mindennapi életünkbe, elrejtőzik, nem ismerjük arcát. És ezért a (hagyományos) vallás jórészt a dolgokkal, a közeli hatalmakkal, szellemekkel, ősökkel foglalkozik.

Az evangelizálás ezért éppen azt célozza, hogy a távoli Isten közelebb jöjjön, hogy isten ne legyen távoli, hanem közeli, hogy ez az „ismert-nem ismert” lény valóban megismertesse magát, megmutassa arcát, kinyilatkoztassa magát, eltűnjön a fátyol arcáról, és valóban megmutassa arcát. És mivel maga ez az igaz Isten közeli, megismerjük, megmutatja arcát, belép világunkba. Nincs szükség már arra, hogy más hatalmakkal rendezzük ügyeinket, mert Ő az igazi hatalom, Mindenható… Isten mindenható, de ő a Jó, az Igazság is, mindenre képes, de nem tud a jó ellen cselekedni, az igazság ellen, a szeretet és a szabadság ellen cselekedni, mert Ő maga a Jó, a Szeretet és az igazi Szabadság…”.

Szó szerint idéztük a pápa rögtönzött homíliájából ezt a szakaszt, amely a hagyományos vallások istenképéből indult ki, majd elmélkedésében eljutott a Szeretet-Istenig, akiről első enciklikája elmélkedett. Maga utalt rá, hogy új enciklikájában a társadalomra és a történelemre is alkalmazta perszonalista és teológiai megfontolásait. E közbevetés után folytassuk a homília ismertetését.

XVI. Benedek a liturgiával hangsúlyozta, hogy Isten igazi hatalma az irgalmasság, a megbocsátás. A hatalmat mi nem világi értelemben vesszük, nem a vagyon, a gazdaság, a pénz hatalmasaira gondolunk, akik a világ kereskedelmét befolyásolják. Sztálin egyszer azt kérdezte: Hány hadosztálya van a pápának? – ez a kérdés jellemző a hatalomról alkotott általános felfogásra. Hatalma annak van, aki veszélyes, aki fenyegetni tud, aki lerombolni tud, akinek a kezében annyi veszélyes eszköz van.

De a Kinyilatkoztatás ezt mondja: „Nem így van!” Az igazi hatalom a kegyelem, az irgalmasság. Isten igazi hatalmát a megbocsátásban mutatja meg. Erről szólt a rövid olvasmány: „megváltottad a világot Fiad szenvedése által”. Isten szenvedett és Fiában szenved velünk” – folytatta a Szentatya. És ez hatalmának végső csúcsa. Képes szenvedni velünk. Így mutatja meg igazi isteni hatalmát. Szenvedni akart velünk, értünk, és szenvedéseinkben sohasem hagy bennünket magunkra. Megmarad azonban a nehéz kérdés, amelyet most nem tudok bővebben kifejteni: Miért volt szükség a szenvedésre a világ megváltásáért? Szükség volt, mert a világban elárad a rossz, az igazságtalanság, a gyűlölet, az erőszak óceánja, és a gyűlölet és az igazságtalanság áldozatainak joguk van ahhoz, hogy igazságosságot szolgáltassanak nekik. Istennek ismernie kell a szenvedők kiáltását, akiket elnyom az igazságtalanság. A megbocsátás nem jelent nem ismerést, hanem átalakítást: vagyis Istennek be kell lépnie ebbe a világba és szembehelyeznie az igazságtalanság óceánjával a jó és a szeretet nagyobb óceánját. És ez a Kereszt eseménye: attól a pillanattól a rossz óceánjával szemben létezik egy végtelen folyó, amely mindig hatalmasabb a világ igazságtalanságainál, ez a jóság, az igazság és a szeretet folyama. Így Isten megbocsátása átalakítja a világot, és belép világunkba, hogy valóságos erő legyen, minden lehető rossznál nagyobb a jó folyama.”

A pápa ezután a könyörgés folytatásáról elmélkedett: „Add, hogy egyházad felajánlja magát Neked, mint élő és szent áldozatot.” Ez ránk is vonatkozik, amint a Római levélben is olvassuk. Fel kell ajánlani magunkat, egész lényünkkel imádásnak, áldozatnak kell lennünk, visszaadni istennek a világot és átalakítani azt. Szent Pál a Római levél 11. fejezetében az apostolságot, mint papi ténykedést írja le. A papság szerepe: megszentelni a világot, hogy élő ostya egyen, hogy a világ liturgia legyen. Hogy a liturgia ne legyen más dolog a világ valósága mellett, hanem hogy maga a világ váljon élő ostyává, liturgiává. Teilhard de Chardin nagy víziója ez, hogy végül igazi kozmikus liturgia lesz, a világ élő ostyává válik. Kérjük az Urat, hogy segítsen bennünket, hogy ilyen értelemben papok legyünk, hogy segítsen bennünket átalakítani a világot, Isten imádásával, kezdve önmagunkon. Hogy életünk Istenről beszéljen, hogy életünk valóban liturgia legyen Isten hirdetése, kapu, amelyen keresztül a távoli Isten közelivé válik, és valóban átadjuk magunkat Istennek.”