Eugen Drewermann: Klerikusok I-II. (1992-1994) Szabó Ferenc atya könyvismertetése

A Papság éve alkalmából újra elővesszük a német teológus-pszichoterapeuta pap, Eugen Drewermann könyvét a papi életről, amely harminc évvel ezelőtt nagy vihart keltett egész Európában. Rövid ismertetésünk után idézünk a monográfia szakszerű bírálóitól.
(Eugen Drewermann: Klerikusok I-II. Ré Kiadó, 1992 és 1994. (Eredeti: Kleriker, Walter k. 1989) Recenzióm: Távlatok, 1999/3 , 472-475.- Olasz fordítás:Funzionari di Dio, 1995. Ennek recenziója Giacomo Rossi SJ –től : La Civiltá Cattolica 1996 IV 262-270).

 
Miután 1994-ben a Klerikusok II. kötete is megjelent magyar fordításban, a szerzőt pár évvel rá meghívták Budapestre, magam is jelen voltam a jogi kar nagy aulájában Drewermann előadásán, amelyben összefoglalta kritikus nézeteit a papi és szerzetesi élet merev formáiról, ill. az intézményes egyházról.

A klerikusokról szóló munka akkor született, amikor a teológus-exegéta vitája javában folyt főpásztorával, Degenhardt paderborni érsekkel, aki évekig tartó vita után 1991-ben a teológiaprofesszortól megvonta a tanítási megbízatást és eltiltotta a prédikálástól. Utána Drewermann szentírás értelmezése és teológiai nézetei még csak radikalizálódtak. Bizonyos nézetei eltérnek még a keresztény hit alapvető tételeitől is.
Drewermann központi gondolata a papokról (és apácákról) írt könyvében a következő: az a mód, ahogyan az egyházban megélik az evangéliumi tanácsokat, nem felel meg sem az egészséges pszichológia, sem az evangéliumi üzenet kritériumainak, hanem csak az intézmény követelményeinek. Az olasz fordítás címe jól jelzi a pszichoterapeuta Drewermann beállítottságát: „Isten funkcionáriusai.” (A könyv alcíme a magyar fordításban: „Egy eszmény lélekrajza”.)

A szerző szerint a világi és szerzetes papok, valamint a nővérek nem lelki mesterek, vezetők, hanem határozott kritériumok szerint az intézménynek megfelelő funkcionáriusoknak nevelik őket. Az intézmény garantálja a biztos és tiszteletnek örvendő egzisztenciát, de neveltetésük szorongást okoz és gátolja a személyes a kibontakozást, - végső soron az igazi emberi létezés feláldozását követeli.
Drewermann pszichológiai (freudi, főleg jungi) és egzisztenciális összefüggésben elemzi az egyházi hivatásokat, és e sajátos antropológiára, valamint eltorzult megváltástanára alapozza elhamarkodott általánosításait.

Az irgalmas és szerető Isten képe helyett a szigorúan büntető és áldozatokat követelő Isten képét véli felfedezni a klerikusok többségénél. Rögtön jegyezzük meg: tagadhatatlan, hogy ez az istenkép is létezett és talán létezik ma is, főleg az idősebb papnemzedéknél. Tehát Drewermann kritikájának van tapasztalati alapja. De a torzulásokat nem szabad általánosítani. Jellemző, hogy a szerző gyakran olyan ateista képrombolók kritikáira hivatkozik, mint Freud és Nietzsche, akiknek ideológiája befolyásolja ítéleteit a klerikus-lét diagnózisában és az evangéliumi tanácsok újraértékelésében.

Helyes az, hogy igyekszik elkerülni a természet és természetfeletti „kétemeletes” felfogását, amelyet a hagyományos elv is kizár: a kegyelem nem rombolja le a természetet, hanem tökéletessé teszi azt. De amikor az ember önmegvalósítását, kiteljesedését hangsúlyozza, egy bizonyos naturalizmusba téved. Idézem: „A klerikális isteni kegyelem nimbuszát legegyszerűbben úgy lehet megszüntetni, hogy megmutatjuk, milyen nagyon is ’földi’ elfojtásokból és áthárításokból áll össze a klerikus-lét bizonyos mértékig földöntúli magasztosságának képe” (I, 24)

Drewermann elébe helyezi a spontaneitást az igazi szabadságnak, az álmot a valóságnak, az érzelmeket az észnek, az egyéni szempontokat a közösségi szellemnek. Így az Én nem tud kilépni önelégültségéből, magányából. Antropológiája nem ismeri a (bűntől) sebzett emberi természetet. Az ember eredendően jó, és megvalósíthatja önmagát, ha mer önmaga lenni, ha nem hagyja magát megbénítani a szorongás által a vágy erőszakos hevességével szemben, ha nem keres biztonságot a társas élet maskaráiban és a ráerőltetett konvenciókban, szabályokban, normákban, hanem megtalálja az utat a természetes és eredendő értékek és örömök felé.

A félelmetes Isten fényében az egzisztenciális szorongás a klerikus számára az önmagával és másokkal szembeni agresszivitás forrása lesz, rettegés a törvény áthágása miatt, amelyet pedig Isten az ember boldogságáért adott. Ezzel szemben az igazi hit száműzi a szorongást, megnyitja az embert Isten ajándékának, bármi legyen is a civil vagy vallási társadalom ítélete. Az igaz Isten az ember szívéhez szól az álmokban és mítoszokban, kiküszöböli a félelemből származó konfliktusokat, és jelzi a paradicsomba való visszatérés útját.

Kétségtelen, hogy pszichológiai és szociológiai szempontokból is meg lehet közelíteni a klerikus-létet, keresni a papi hivatások válságának diagnózisát. De hitünk szerint a papi és a szerzetesi hivatás a kegyelem műve, amely persze feltételezi a természetet. Érdekes, amit Drewerman a klerikusok „szimbolikus életéről” ír, jellemezve a különböző „beidegződéseket” (ruházat, breviárium, elszakadás a családtól, menekülés a szolgálatba stb. (I, 165-203)

De azon túl, hogy sarkít és torzít, és gyorsan általánosít, Drewermann egy ma már jórészt eltűnt klerikus-képet fest, hogy aztán lerombolja azt. A II. kötetben is, amikor a papi és szerzetesi életről, az evangéliumi tanácsokról (szegénység, tisztaság, engedelmesség) értekezik, kritikája egyoldalú, csak a torzulásokra figyel. Drewermann vádolja az egyházi tekintélyt, hogy e torzulások előtt szemet huny, és menteni akarja a látszatokat. Az egyházi kiképzés idején mindent megtesznek, hogy megóvják a pap- és szerzetesjelölteket minden olyan tapasztalattól, amely próbára tehetné és így valóban érett, és autonóm döntéshez segítené őket hivatásukat illetően.

A pszichoterápeuta pap olyan modellt, ill. gyógymódot javall, amely lényegében mellőzi a krisztusi bűntől való megváltást, tehát lényegében teológiáját kell bírálat alá vonni. Az Evangéliumot, Jézus Krisztus megváltó művét meg lehet Freud és Jung nélkül is érteni, de a klerikus létet nem lehet teljesen megérteni Jézus Krisztus és a kegyelem nélkül.
A pszichológia segíthet a diagnózisban és orvoslásban, amint ezt újabb egyházi dokumentumok is javallják. A pszichológiai szakemberek igénybevételéről legújabban a Katolikus Nevelési Kongregáció dokumentuma ír, hivatkozva a zsinati és más korábbi szentszéki dokumentumokra: „Irányelvek pszichológiai szakemberek igénybevételéhez papjelöltek felvételénél és képzése folyamán” (in: Sapientiana, 2009/1, 99-113).

A klerikusok éppúgy bűnös tagjai Krisztus Testének, az egyháznak, mint valamennyi keresztény. Ezért a papság évében a bűnbánat, megtérés és megújulás állandó sürgető feladatuk, amint XVI. Benedek emlékeztetett rá. A zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciója 8. pontjában tanítja:
„Krisztus ’szent, ártatlan, szeplőtelen’ (Zsid 7, 26), ’bűnt nem ismert’ (2Kor 5, 21), hanem azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje (vö. Zsid 2, 17): az egyház viszont, mely bűnösöket foglal magában, egyszerre szent is és folytonos megtisztulásra is szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen. (…) megerősíti a feltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze…”

Az egyház, miként a Nap, mindenkié. Papok és világiak, igazak és bűnösök, ostobák és okosak, neurotikusok és pszichopaták, gyávák és hősök, önzők és áldozatos szentek, infantilisek és érettek számára egyaránt kegyelemközvetítő. Igaz, az egyházban minden lelki hatalom a szolgálatért van, Krisztus példája és tanítása szerint. Szegény és szolgáló egyház: ezt a zsinati eszményt kell követnie a klerikusoknak, Isten népe szolgáinak.