P. Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése az évközi XV. vasárnapra

JÉZUS GYENGÉD SZÍVE
(Ám 7, 12-15; Ef 1, 3-14; Mk 6, 7-13)

Az évközi tizenötödik vasárnap első olvasmánya Ámosz próféta könyvéből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy a prófétát ki akarják űzni az országból, de ő nem hajlandó menni, mivel küldetése Istentől származik, ezért neki kell engedelmeskednie. Ez üzenet nekünk is: keresztény mivoltunk Isten adta küldetés, ezért nem mondhatunk le róla sem kényszer miatt, sem kényelemből.

A második olvasmányban Szent Pál szintén a kiválasztottság témáját mélyíti el efezusi híveinek. Az Apostol két igazságot tesz egymás mellé: a kiválasztottság tudatát és a hálaadást. A kiválasztottság tudata arra ösztönöz bennünket, hogy magasztaljuk Isten fölséges kegyelmét. A hívő ember valamiképpen állandóan Isten jelenlétében jár és hálás szívvel gondol arra, mennyi kegyelemben részesült azáltal, hogy felismerte Isten iránta való végtelen szeretetét.

Az Evangélium beszámol az apostolok első küldetéséről. Három dolgot tudunk meg erről a küldetésről. Először megtudjuk azt, hogy Jézus magához hívta őket. Ő a kiindulópont. Tulajdonképpen Ő az egyetlen küldött, minden apostol, misszionárius, de minden hívő is csak az Ő nevében hirdetheti az Evangéliumot.

Másodszor megtudjuk azt, hogy Jézus kettesével szétküldte őket. Jézus részletes utasításokat adott nekik: mit vigyenek magukkal az útra, hogyan viselkedjenek az emberek házában, azoknál, akik befogadják őket és azoknál, akik nem fogadják be őket. Szép Jézusnak ez a gesztusa. Kiérezzük belőle az aggódó szülői szeretetet, mint amikor az édesanya először küldi kisgyermekét az iskolába, vagy kamasz gyermekét egyedül engedi el hosszabb útra. Jézus bennünket is gyengéd, szinte szülői szeretettel bocsát utunkra és aggodalommal kísér bennünket küldetésünk minden útján.

Harmadszor megtudjuk azt, hogy Jézus hatalmat adott apostolainak a tisztátalan lelkeken. A „tisztátalan lélek” a Szentírás szóhasználatában minden olyan erőt jelent, ami gúzsba köti az embert; ezt a kifejezést alkalmazza betegségekre és más emberi tragédiákra is. Jézus tehát felszabadító hatalmat adott apostolainak. Az Evangélium, a hit, sohasem leigázó, hanem ellenkezőleg: mindig felszabadító valóság.

Van azonban ennek az evangéliumi beszámolónak még egy érdekes mozzanata. A beszámoló egy rövid mondattal kezdődik, amelyet első tekintetre szinte észre sem veszünk, de biztosak lehetünk benne, hogy Márk evangélista nem véletlenül kezdte ezzel a mondattal beszámolóját. Így olvassuk: „Jézus végigjárta a falvakat és tanított”. Ő tehát előbb végigjárta azt az utat, amelyre apostolait küldi. Ő előbb megismerkedett az ottani helyzettel, és csak utána küldte oda tanítványait. Tehát nem ismeretlenbe küldte őket, nem szolgáltatta ki őket kiszámíthatatlan kockázatoknak.

Ez ma is érvényes és a mi életünkre is alkalmazható. Bárhová is küld bennünket Jézus, bármilyen életpályára állít bennünket, Ő már ismeri a járást, ismeri az utakat, ismeri a helyzetet, Ő már járt ott. A keresztény lelkiség egyik titka az, hogy tudunk Jézus jelenlétében élni és tevékenykedni, hiszen Ő jelen van minden helyzetben, ahová az élet sodor bennünket. Lelki életünk másik titka pedig a belső szabadság érzése, amely abból a tudatból fakad, hogy Jézus minden lépésünket aggódó, gyengéd szeretettel kíséri.