„Jézus a „lelkek püspökeként” prototípusa minden püspöki és papi szolgálatnak” - XVI. Benedek pápa beszéde Péter és Pál ünnepén a palliumok átadásakor

Június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok napján, hétfőn délelőtt XVI. Benedek pápa ünnepi szentmisét mutatott be a vatikáni Szent Péter bazilikában. A szentmisén részt vett a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka küldöttsége is, Emmaneul, franciaországi metropolita, az ortodox egyházak európai uniós hivatalának vezetője, továbbá Athenagorász belgiumi metropolita és Joakim Billis diakónus, a fanari Szent András Apostoli Szék képviseletében.
A Szentatya beszédét Péter apostolnak a papi-püspöki szolgálatról szóló tanításának szentelte, miután a most lezárt Szent Pál-i évben a „hit ábécéjét” tanultuk meg a Népek Apostolától. Péter apostolnak az első levele egy Rómából írt üdvözlet minden idők egész kereszténysége számára. A nagyon gazdag tartalmú levél az Apostol szívéből fakad, és a szívhez szól. Üzenetének középpontja a szenvedő Keresztre feszített és a szerető Feltámadott Krisztus alakja. Az elsősorban papokhoz intézett levél a Keresztség és az Eucharisztia alapvető keresztény szentségeinek felvételére készít elő. Ennek jegyében az első Péter-levél a most megkezdett papi évben – a papi szolgálat értelmezésében segít bennünket.

A papi szolgálat a maga teljességében Krisztus személyéből indul ki, aki a Péter-levél tanúság szerint „a lelkek pásztora és gondozója” (1 Pét 2,25). Az „őrző, gondozó” kifejezés helyett az eredeti görög szövegben az episzkoposz szó áll. Meglepő, hogy a levél ötödik fejezetében a legfőbb Pásztornak nevezett Jézust Péter apostol itt „püspöknek”, a „lelkek püspökének” nevezi. Milyen értelemben tekinthető Krisztus püspöknek? – teszi fel a kérdést a pápa. Amiként az episzkoposz görög szó a látás-hoz kapcsolódik, úgy itt egy benső, lényegi látásról van szó: látni Isten szemszögéből, az ő távlatából, ami a szeretet látása, és ami a másik segítségére siet. Péter apostol értelmezése szerint a „Krisztus a lelkek püspöke” kifejezés azt jelenti, hogy Ő az Isten távlatából néz minket, egy mindent átfogó és benső látással. Krisztus, mint a lelkek püspöke nem engedi, hogy a lélek az emberben nyomorúságossá váljék, hogy az ember elveszítse a lényegét, az igazság és a szeretet iránti képességét. Jézus a „lelkek püspökeként” prototípusa minden püspöki és papi szolgálatnak.

A „püspök” kifejezés ilyen megközelítése nagyon közel áll a pásztoréhoz és azok egymás között fel is cserélhetők – folytatta homíliáját a Szentatya. A pásztor feladata, hogy legeltesse és őrizze a nyájat, és igazi legelőkre vezesse őket. A nyáj legeltetése azt a gondoskodást jelenti, hogy a bárányok valódi táplálékra találjanak, lakjanak jól és oltsák szomjukat. A hasonlaton túl ez azt jelenti, hogy Isten szava a szükséget szenvedő ember tápláléka, és a pásztornak tehát újból és újból jelenvalóvá kell tennie Isten szavát. Ugyanakkor tudnia kell ellenállni az ellenségnek, a farkasnak is. Előre jeleznie kell az utat, és őriznie kell a nyáj egységét. Péter apostol ugyanakkor azt is hangsúlyozza a levelében, hogy a pásztornak nem elég beszélnie, hanem a nyáj modelljévé kell válnia. A múltból a jelenbe kell hozni Isten szavát, élettel telítve azt, miként Assisi Szent Ferenc és Pio atya tette azt.

Beszéde második részében a pápa egy újra időszerű péteri sort idézett: „Imádjátok az Úr Krisztust a szívetekben! Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységetekről kérdőre von benneteket” (1Pét3,15). A keresztény hit reménység, utat nyit a jövő felé. A hit az örök Értelemből származik, belépett a világunkba és megmutatta nekünk az igaz Istent. Túllép a mi értelmi képességünkön, de szól az értelemhez, és a vele való dialektikus kapcsolatban szembesül vele. Nem mond ellen neki, hanem bevezeti Isten legnagyobb Értelmébe. Nekünk papoknak a feladatunk kifürkészni a hitet, hogy készek legyünk megmutatni reménységünk értelmét napjaink vitáiban, mondta a pápa, majd a Péter-levél által idézett zsoltárverset elemezte: „Ízleljétek és lássátok, mily édes az Úr!” (Zsolt 34,9 1 Pét 2,3).

A tudás ugyanis önmagában nem elég, hanem ez az ízlelés vezet a látáshoz. Az emmauszi tanítványok is csak az Úrral való asztalközösségben, a kenyértöréskor jutnak el a hitben való látásra. Ez mindannyiunkra érvényes, szükségünk van a hitbéli tapasztalatra, az Úr Jézussal való életszerű kapcsolatra. Ha a szentségekben, ha az imádságban, ha a hétköznapi döntéseinkben egybenövünk vele, akkor látjuk majd, milyen jó az Úr. Ebből a megélt bizonyosságból születik meg annak a képessége, hogy a hitet közvetítsük másoknak. Az arsi plébános nem volt egy nagy gondolkodó, de mégis „ízlelte” és így „látta” az Urat.

Beszéde végén a pápa még egy rövid Szent Péteri sort elemzett: „s mivel hisztek benne… eléritek hitetek célját, lelketek üdvösségét” (1 Pét 1,9). A „lélek” szó napjainkban egyfelől hiteltelenné vált, másfelől a testtel szembeállítva értelmezik, továbbá olyan egyéni értelmezést adnak neki, mintha a keresztény magatartás, mely ugyan törődik a lélekkel, mégis önző lenne. A lélek ápolása a Szent Péteri levelekben ellenben az egész embert érinti, éppen legfontosabb vonatkozásában, Istennel való kapcsolatában. Aki nem ismeri az Istent, vagy legalábbis nem törekszik őszintén arra, hogy megismerje, kívül marad az igaz életen. Péter apostol így buzdít bennünket: „tisztítsátok meg a lelketeket az igazságnak engedelmeskedve”.

Végül a pápa a harmincnégy metropolita érsekhez szólt, akiknek átnyújtotta a palliumot: „Emlékeztessen benneteket ez a pallium a bárányokra, akiket Krisztus Péterre bízott és ti, kedves Testvéreim, legeltessétek a nyájatokat Péterrel együtt”.
A Szentatya a homíliája után, miután megáldotta a palliumokat, egyenként az eléje lépő főpásztorok nyakába helyezte azokat.