Szentmártoni Mihály S. J. elmélkedése az évközi 12. vasárnapra

JÉZUS ÁLMAIBAN IS RÁNK GONDOL
(Jób, 38, 1. 8-11; 2Kor 5, 14-17; Mk 4, 35-41)

Az évközi tizenkettedik vasárnap első olvasmánya Jób könyvéből vett szakasz, amelyben arról olvasunk, hogy Isten a viharból szólt Jóbnak és arra oktatta, hogy a teremtés nagyságából kiindulva ébredjen rá Isten végtelen bölcsességére. A teremtett világ ma is Isten dicséretét zengi, csak nyitott szemmel és áhítatos szívvel kell azt csodálni.

A második olvasmányban Szent Pál a Korintusiaknak írt második levelében kifejti, hogy mindaz, aki Krisztusban él, új teremtmény. Időnként tudnunk kell rácsodálkozni erre az igazságra, hogy megértsük keresztény hivatásunk nagyságát és szépségét.

Az Evangéliumban Szent Márk drámai helyzetet tár lelki szemünk elé. Szinte magunk előtt látjuk a háborgó tengert, amely akkora volt, hogy még a tapasztalt halászok is rémülettel fohászkodtak Jézushoz. Amikor ezt az Evangéliumot olvassuk, leginkább a megrémült apostolokban ismerünk magunkra. Mi más az élet, mint egy nagy veszély, mi a világ, mint egy nagy vihar? Ki csendesíti le ezeket a viharokat?

A kis bárkában csendesen aludt Jézus. Megtudjuk azt is, hogy vánkoson aludt. Ki adta neki ezt a vánkost? Minden bizonnyal az Apostolok, biztosan jóhiszeműen, mert úgy gondolták, hogy pillanatnyilag nincs szükségük Jézusra, meg tudnak ők birkózni egyedül is a hullámokkal. Ők akarták, hogy Jézus pihenjen, aludjon.

Jézus alszik – valahogy ez a mi benyomásunk is, amikor a mai világot nézzük. Miért alszik Jézus? Mert mi küldtük el Őt aludni, mondván, hogy megbirkózunk mi magunk is a háborgó társadalmi hullámokkal.

A mai társadalom tényleg furcsa módon viselkedik Istennel szemben. Megtiltotta neki, hogy jelen legyen a közéletben, az Európai Parlament nem engedte meg, hogy alapokmányában legyen hivatkozás Európa keresztény gyökereire. Az iskolákból és más nyilvános helyekről eltávolítják a feszületeket, sok helyen a kötelező iskolai hitoktatást is betiltották. Jézust, hogy úgy mondjuk, elküldtük aludni: jól megvagyunk mi nélküle is, tudjuk nagyon jól, hogyan kell evezni, hogyan kell megoldani a gazdasági válságot, hogyan kell békét teremteni a földön. Ez utóbbinak, sajnos, csak egy változatát ismerjük: úgy, hogy háborút indítunk azok ellen, akik nem akarják elfogadni a mi békénket! Kitiltottuk Istent az erkölcs teréről is, ezért a belga parlament szigorúan kérdőre vonta a Pápát, amikor az óvszerek használata ellen mert szólni. Az emberek úgy hiszik, nincs szükségük Istenre házasságukban, gyermekeik nevelésében, egészségük ápolásában. De egyszer csak hirtelen olyan vihar szakad ránk, amely megrémít bennünket, mert meghaladja emberi erőnket és elkezdünk kiabálni össze vissza. Ekkor már rimánkodunk, mi több, felelősségre vonjuk Istent, hogyan engedheti meg mindazt a rosszat, ami körülöttünk van: a háborúkat, az AIDS elterjedését, a fiatalkori bűnözést, a pénzkezelők kapzsiságát, és így tovább. Ekkor szinte halljuk Jézus csendes, kissé talán sértődött hangját, amellyel minket is megró, mint az Apostolokat: „Ne engem okoljatok. Én azt ígértem, hogy veletek vagyok minden nap egészen a világ végéig, de ti elküldtetek aludni!”

Így tettek az Apostolok is: felébresztették Jézust. Jézus nem haragudott meg rájuk, csendesen helyreigazította a dolgokat. De közben megfigyelhetünk néhány érdekes részletet.
Ebben az eseményben ugyanis a legdrámaibb elem az apostolok és a Jézus közötti párbeszéd. Hogyan ébresztették fel az apostolok Jézust? Úgy, hogy kiabáltak, rimánkodtak. Mi több, szemrehányást tettek neki: „Nem félsz, hogy elveszünk?”

Jézus nem vette zokon a szemrehányást, Ő nem sértődékeny. Neki fontos volt, hogy bajba jutott tanítványai rá gondoltak, hogy hozzá fordultak. Ekkor Jézus fölkelt és parancsolt a szélnek. Utána azonban megrótta tanítványait: „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?”

Két tanulságot vonhatunk le ebből az eseményből. Először, tegyük fel a kérdést, hogyan viszonyulunk mi Jézushoz? Megbízunk-e benne? Másodszor, ha néha talán úgy tűnik, hogy Jézus alszik, emlékezzünk arra, hogy álmaiban is ránk gondol.