P. Szentmártoni Mihály elmélkedése Pünkösdvasárnapra

A SZENTLÉLEK A BÉKESSÉG ISTENE
Pünkösdvasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett drámai leírás, amelyben a szent író az Apostolok bátorságán keresztül ecseteli a Szentlélek jelenlétét. Ez ma is érvényes: a Szentlélek adja meg azt a bátorságot, amelyre mindenkinek szüksége van saját küldetésének területén. A második olvasmányban Szent Pál a Korintusiaknak írt levelében a Szentlélek adományait mutatja be és hangoztatja, hogy azokat mindig mások szolgálatára kapjuk.
Az Evangéliumban Jézus megjelenéséről olvasunk és arról a pillanatról, amikor átadja tanítványainak a Szentlelket: „Vegyétek a Szentlelket!”. Érdekesen fogalmaz Jézus. Nem azt mondja, hogy nektek ajándékozom a Szentlelket, vagy, hogy kiöntöm rátok a Szentlelket, hanem vegyétek a Szentlelket. Mintha csak azt mondaná: a Szentlélek a tiétek, akkor fordultok hozzá, amikor akartok, amikor szükségetek van rá, azaz mindenkor és mindenütt.
A másik érdekes körülmény az, hogy Jézus a Szentlelket az apostoloknak szánt küldetéssel köti össze: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket!” A Szentlélek tehát nemcsak személyes jólétünkre adott adomány, hanem mások felé való küldetésünk háttéri erőforrása.
A harmadik körülmény, amely megragadja figyelmünket, hogy Jézus a Szentlelket a békességgel köti össze. A szeretet mellett napjaink egyik legtöbbet emlegetett, és ennek következtében, bizonyos fokig értelmét vesztett szó a „béke”. Békét kívánunk egymásnak az új esztendő küszöbén, békéért imádkozunk a hívek könyörgéseiben, Krisztus békéjét adjuk tovább a szentmisében. Minden politikus a béke mellett száll síkra, amikor választási kampány előtt áll. De mi is tulajdonképpen a béke? Hogy a kérdés korántsem egyszerű vagy fölösleges, arra elégséges bizonyíték az a fogalmi zűrzavar, amely pontosan a „béke” fogalmát jellemzi. A nagyhatalmak a béke érdekében háborút indítanak, a katonákat ma „békefenntartó erőknek” hívják, az atomfegyverkezési verseny a békét kellene, hogy szolgálja, a válást pedig gyakran a családi béke nevében indokolják meg: „jobb békében elválni, mint állandóan veszekedni”. Nehezen érthető ez a logika: vajon nem lehetne így is érvelni: „jobb kibékülni egymással, mint megszegni házassági eskünket”?
A Szentírásban a béke a messiási ajándékok egyike. Maga Jézus igazolja ezt, amikor így búcsúzik tanítványaitól: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek” (Jn 14,27). Ez annak az embernek a békéje, aki tudja, hogy élete Isten kezében van.
Az evangéliumi béke arra szólít fel bennünket, hogy Isten mindenkit ölelő szeretetét hirdessük, és arról tegyünk tanúságot, hogy Jézus minden emberért feláldozta életét. Senki nincs kizárva az üdvösségből. Ha ilyen magatartással közeledünk mindenki felé, akkor válunk a béke tanúivá.
A béke ajándékának befogadásához szükséges másik feltétel a belső megbékéltség. Szent Ambrus írja: „Mindaddig, amíg nem tisztítottad meg lelkedet az önző érdekektől, különösképpen a bűnös szokásoktól, nem leszel képes békét sugározni mások felé”. A lélektanból tudjuk, hogy a mások felé irányuló támadó magatartás majdnem mindig frusztrációból, kudarcélményből táplálkozik. A veszekedő ember magában hordozza azt a problémát, amely támadóvá teszi. A béke feltétele tehát a belső megbékéltség, ami itt azt jelenti, hogy nehézségeinkért, kudarcainkért nem másokat okolunk, hanem magunkra vállaljuk értük a felelősséget.
Minden keresztény arra hivatott, hogy a béke embere legyen, olyan ember, aki békében van Istennel és önmagával, ezért mások felé is sugározza ezt a békét, mivel a szívében hordozza az evangéliumot és ez nemcsak a múltra vonatkozik, hanem a jövőre is, hiszen a keresztény a remény embere, aki állandó készenlétben várja Ura eljövetelét. Ez pedig kegyelem, a bennünk élő Szentlélek adománya.
Az evangéliumi béke Isten üdvözítő tervében gyökerezik. A megváltás alapüzenete ugyanis az, hogy Isten szereti az embert. Ebből az következik, hogy béke csak az Istenre ráhangolt szívben találhat otthonra, majd pedig onnan koncentrikus körökben hullámzik tovább. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki elfogadja majd az általunk felkínált békét, egyesek talán egyenesen gyöngeségként bélyegzik meg, de ez nem változtat azon az alapigazságon, hogy hosszútávon csak a jóság képes győzni. A mi feladatunk nem az, hogy csodákat vigyünk végbe nemzetközi szinten, hanem csak annyi, hogy a béke kisugárzói legyünk közvetlen környezetünkben. Erre kaptuk a Szentlelket, bízzunk Benne és imádkozzunk Hozzá a békéért.(ApCsel 2, 1-11; 1Kor 12, 3b-7. 12-13; Jn 20, 19-23)