Gondolatok egy kézfogás kapcsán - Török Csaba atya kommentárja

Május 8. és 15. között rendkívüli horderejű eseményre került sor: XVI. Benedek pápa elzarándokolt a Szentföldre, és itt olyan emberekkel, olyan nemzetek és vallások képviselőivel találkozott, akik között jelenleg (még ha nem is a szónak a történelemkönyvekből ismert értelmében) aktív háború dúl. A pápalátogatás kapcsán azonban két dolog feltűnhetett mindannyiunknak: az első a nyugati média teljes érdektelensége (vagy a Civiltà Cattolica meglátása szerint: egyfajta tervezett pápaellenes hozzáállása, ami a jelen esetben a valós hírek elhallgatását jelenti), a második pedig az események tendenciózusan torzított olvasata. Miben mutatkozott ez meg? Abban, hogy aki a televízióból vagy az újságokból követte nyomon a látogatást, a rendkívüli pillanatok és találkozások csak egy töredékéről értesülhetett. Talán egy esemény volt, amely mindenhol teret kapott: a Szentatya látogatása a jeruzsálemi siratófalnál. Ennek kapcsán azonban a nagy sajtófórumok mindannyiszor Joseph Ratzinger hitlerjugend-múltját emelték ki, olyannyira, hogy a tulajdonképpeni, szóban elmondott s falba helyezett levélben leírt üzenet a békéről és a kiengesztelődésről meg sem szólalt.

Ugyanígy elsikkadt a virtuális térben egy olyan esemény, amely politikai szinten bizonnyal kevésbé jelentős, ám vallási téren rendkívüli, szimbolikus jelentősége kimagasló. Csütörtökön, május 14-én este a pápa a názáreti Angyali Üdvözlet bazilikában vesperást imádkozott, s ehhez kapcsolódóan a templom mellett felépült auditóriumban találkozott Galilea vallási vezetőivel, úgy a nem katolikus keresztény egyházak és egyházi közösségek, mint a nem keresztény vallások képviselőivel. A résztvevők a pódiumon félkör alakban foglaltak helyet, középen a pápa ült. A találkozó keretében egy rabbi sajátos – minden bizonnyal az alkalomra megszerkesztett – dallamon és szöveggel fohászkodott a békéért. A zsidóság és az iszlám két szent szava – shalom és szálem – egymást váltva hangoztak fel, többszörös egymás utáni ismétlődésben, rövid szakaszokkal összekötve. Két szimbolikus gesztus történt a találkozó során. Az utolsó szakasz alatt a pápa, aki (és akivel együtt a többiek) eddig összekulcsolt kezekkel fohászkodtak, egyszerre megragadták egymás kezeit – tulajdonképpen az összes résztvevő egy hatalmas kézfogásban egyesült, és így imádkozott Istenhez a népek és a vallások közötti békéért. Az utolsó szakasz pedig német nyelven hangzott fel.

Mit is jelent ez a kettős gesztus? Egyfelől azt a csodát, hogy amire a politikusok képtelenek voltak, azt Péter utóda magától értetődő természetességgel és végtelen egyszerűséggel megvalósította: a zsidóság és az iszlám vallási vezetői egyetlen kézfogásba egyesülve imádkoztak a kiengesztelődésért. A kereszténység híddá vált a két nem keresztény vallás közötti béke megvalósításának útján. Ezzel a kéréssel fogadták már Jordániában is a pápát, és ezt láthattuk a zarándoklat napjai során: a krisztusi evangélium nem csak a keresztényeknek, de a világ minden emberének reményt ad egy jobb világ megvalósulására, amelynek az útja a megbocsátás, a harc helyett a közös imádság, egymás kezének megfogása.

Ugyanígy hatalmas erejű volt a pillanat, amikor az izraeli államban a zsidóság képviselői elég nemesek és erősek voltak ahhoz, hogy a német nyelvet az Úrhoz való imádság erejével töltsék meg. Ezt egyfajta válaszként is felfoghatjuk a nyugati világ gáncsoskodására és Ratzinger-ellenes támadásaira, amelyek egy a történelem malmában megőröltetett fiatal kamasz fiú állítólagos „vétkét” kérték és kérik szüntelenül számon.

Mit üzen ez nekünk, keresztényeknek? A legmarkánsabban így tudnánk fogalmazni: az Egyház Krisztustól megálmodott legszebb önmagaként jelent meg a világ előtt, a béke, a kiengesztelődés és az egység egyetemes szolgálatában. A jézusi üzenet, az evangéliumi szó nem keresztény belügy, hanem az egész világ ügye. Isten ennek a pillanatnak a terhét, a támadások keresztjét és a tettek elhallgatott és félreértelmezett súlyát XVI. Benedek vállaira helyezte – és ő be tudta teljesíteni küldetését: megerősítette, és szüntelenül megerősíti testvéreit, nem csak keresztény fivéreit és nővéreit, de a világ minden embertestvérét, függetlenül néptől és vallástól. A remény üzenete ez, amely egy lehetséges jobb világ fényét hozza el szíveinkbe, és egy önnön hivatásában egyre mélyebb lelkiséggel, mind szíven ütőbb prófétai erővel előre haladó egyház képét mutatja fel minden jóakaratú embernek.