Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése a Húsvét utáni 6. vasárnapra

AZ IGAZI ÖRÖM FORRÁSA
(ApCsel 10, 25-26. 34-35. 44-48; 1Jn 4, 7-10; Jn 15, 9-17) Húsvét hatodik vasárnapjának első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amely ismerteti Szent Péter beszédét Kornéliusz házában. Az Apostolfejedelem ujjongó örömmel nyilvánosan kihirdeti, hogy az Evangélium minden emberhez szól. Itt gondoljunk elsősorban magunkra és fontoljuk meg azt, hogy az Evangélium Isten nekünk szánt üzenete.
A második olvasmányban Szent János kifejti, hogy az örömünk forrása Isten irántunk való szeretete.
Szent János az Evangélista az örömről beszél. „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök”. Ebben az örömtelen világban fontos beengedni szívünkbe azt az üzenetet, hogy jogunk van örülni. De mi is az öröm?

Az öröm a lélek minősége és abból a tudatból táplálkozik, hogy életünk helyes irányban halad. A külső körülmények, mint pl. egészség, anyagi jólét, stb. hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy örüljünk, de önmagukban véve nem elegendők ahhoz, hogy megadják a boldogságot. Vannak egészséges és gazdag emberek, akik nem tudnak örülni, és vannak beteg, szegény emberek, akikből szinte sugárzik az életöröm. Tulajdonképpen itt kell keresnünk a különbséget: egy valamit jelent „örülni valaminek” és egészen mást jelent az „életöröm”.

Mivelhogy az öröm nem függ tulajdonképpen semmiféle külső körülménytől, nincs rá recept. Időnként lehet hallani, hogy nekünk keresztényeknek több örömöt kellene kisugároznunk, akkor hatásosabb lenne tanúságtételünk. Ez lehet igaz is meg nem is, mert az örömöt nem lehet megjátszani. A mesterkélt mosoly nem vonzó. A hiteles életöröm viszont átüt a könnyeken keresztül is. Az igazi öröm egyébként is józan és csendes. Mégis, fel lehet vázolni azt az életutat, amelyen el lehet jutni a hiteles örömhöz, ez pedig az Evangélium útja.

Általános igazság, hogy nem örülhetünk, ha ebben nem segítenek bennünket mások. A lelki öröm a másoknak szentelt életből táplálkozik. Erre tanít bennünket pontosan ez az evangéliumi szakasz. Jézus az örömöt az egymás iránti szeretettel köti össze. Talán könnyebben megértjük ezt az állítást, ha belegondolunk az ellenkezőjébe: aki másnak fájdalmat, szenvedést okoz, az nem lehet boldog, mert egyben kioltja saját örömforrását is. Az öröm termőföldje az a készség, hogy odaforduljunk mások felé. Saját tapasztaltunkra is hivatkozhatunk: mindig, amikor mások felé szívességet tanúsítottunk, amikor jó szándékúak voltunk, amikor nagylelkűnek, türelmesnek, megértőnek bizonyultunk, akkor megtapasztaltuk a csendes, belső, lelki örömet.

Az örömteli élet azonban nem jelent gondtalan életet. Senkinek sem kell külön bizonygatni, hogy a gond, a bánat, a kiábrándulás beletartozik az emberi életbe. Itt azonban arról van szó, hogy felelősek vagyunk saját örömünkért. Ennek egyik feltétele az, hogy kiiktassuk életünkből a fölösleges, egészségtelen bosszankodásokat. Mi igen gyakran nagy fölhajtást csapunk apróságok miatt, pl. egy lekésett autóbuszt tragédiának kiáltjuk ki, a ruhánkra csöppent folt boldogtalanná tesz bennünket, az első ősz hajszál rémülettel tölt el bennünket. „Ne aggódjatok fölöslegesen.” – figyelmeztette Jézus tanítványait. Miért nem jut el a szomorú ember imája az oltárig? – teszi fel a kérdést egy lelki író, majd így válaszol: „Azért, mert a szomorúság fészke a szívben van és megakadályozza, hogy az ima kivirágozzék belőle”. Ez az egészségtelen szomorúság a bűnben gyökerezik, a nyugtalan lelkiismeretben, a közömbösségben, a hanyagságban és kioltja az életkedvet. A szomorúság továbbá legyengít a kísértésekkel szemben, mert elveszi a jóra való készséget.

Az eddig elmondottak semmiképpen sem akarnak irreális képet festeni a hívő életéről. Minden emberben létezik egy bizonyos „boldogtalanság”, egzisztenciális szomorúság, hiszen mindannyian alá vagyunk vetve a bűn törvényének, és ennek tudatában kell lennünk. De pontosan ezért kell törekednünk arra, hogy pozitív irányba állítsuk életünket. Mert az öröm nem valami, amit az ember birtokolhat, hanem annak a tudata, hogy Isten szeret bennünket. Ez volt a betlehemi pásztorok nagy örömének forrása, ez a tanítványoké, amikor minden várakozásuk ellenére megjelent nekik a feltámadt Jézus. A keresztény öröm a Jézussal való találkozásból táplálkozik.

Nem könnyű megőrizni a belső derűt és örömöt a mindennapi megpróbáltatások közepette. Túl sok körülöttünk a csapás, a tragédia, az emberi nyomor ahhoz, hogy ne vérezne a szívünk, ne tódulnának könnyek a szemünkbe, hogy ne venne erőt rajtunk a nyugtalanság, a bánat. Egyetlen egy módja van annak, hogy megőrizzük szívünk nyugalmát: ha rábízzuk életünket az Isteni Gondviselésre, vagy ahogyan ezt maga a Feltámadott Jézus fogalmazta meg meleg szavakkal: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket”. Ez minden örömünk forrása.