Jézushoz való tartozásunk ereje - P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése
A Húsvét utáni ötödik
vasárnap első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett részlet, amely bemutatja
Szent Pál apostoli tevékenységének nehéz kezdetét. Mindenki bizalmatlan volt vele
szemben, nemcsak a zsidók, hanem a hittestvérek is. Fontos megfigyelni, hogyan igyekszik
Szent Pál megnyerni mások bizalmát: úgy, hogy Jézusra hivatkozik, akivel találkozott
a damaszkuszi úton. A mi tanúságtételünk is csak akkor lesz hiteles, ha képesek vagyunk
személyes tapasztalatra hivatkozni, azaz, hogy mi is találkoztunk az élő Krisztussal
az Egyházban és a szentségekben. A második olvasmányban Szent János figyelmeztet
bennünket arra, hogy „ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel és igazsággal”.
Ehhez a figyelmeztetéshez nem kell kommentár, hanem nyitott szív és tettre kész akarat. Az
Evangéliumban Jézus egy érdekes képben mutatja be magát és egyben minket is: a szőlőtő
és a szőlővessző képében. Úgy is mondhatnánk, hogy Jézus azonosítja magát, közli velünk
személyazonosságát. Elmondja, hogy ki Ő és azt, hogy kinek kell lennünk nekünk: Jézus
a szőlőtő, mi pedig a szőlővesszők. Hovatartozási tudatunkról van itt szó. Kötődünk
családunkhoz, nemzetünkhöz, Egyházunkhoz. A keresztségben életünk visszavonhatatlanul
Jézus életébe ojtódott be. Övéi vagyunk mindig és mindenütt, a kérdés csak az, milyen
a hozzá való tartozásunk minősége? Valaki lehet dús gyümölcsöt termő hajtás, de sajnos
lehet satnya hajtás is. Ha egy mondatban szeretnénk kimondani a vasárnapi Evangélium
üzenetét, akkor így fogalmazhatnánk: Jézus és tanítványai között bensőséges kapcsolat
létezik. Kimondhatjuk ezt az igazságot más formában is: Jézust szoros kapcsolat fűzi
híveihez, vagy éppenséggel megfordítva: minket szoros kapcsolat fűz Jézushoz. Az Evangélium
ezt a kapcsolatot több képpel is érzékelteti, ezúttal a szőlőtő és a szőlővessző képével.
Ugyanaz a nedv kering bennünk is, mint Krisztusban. Fontos igazság az, hogy mi
hívők végérvényesen Krisztushoz tartozunk. Senki és semmi sem szakíthat el Tőle bennünket.
Ennek az igazságnak sokféle kihatása van életünkre, de ezúttal figyeljünk fel arra,
amit Szent János evangélista tár szemünk elé az első olvasmányban. Ő a nyugtalan lelkiismeretekről
beszél és arról biztosít bennünket, hogy ha az igazságtól vagyunk, vagyis ha Jézushoz
tartozunk, akkor nem kell félnünk semmitől, még saját lelkiismeretünktől sem, mert
Isten nagyobb, mint a mi félelmektől összeszorult kis szívünk, kudarcaink és vétkeinktől
terhelt, nyugtalan lelkiismeretünk. Lehetséges, hogy Szent János itt az aggályos lelkiismeretűekről
beszél, de mindnyájunkhoz szól, hiszen mindegyikünknek van valami a lelkiismeretén,
amitől szívesen szabadulna. Erre ad lehetőséget Jézus azoknak, akik Hozzá csatolják
életüket. Nem félni saját lelkiismeretünktől – ez fontos igazság. Mert mi az,
amitől a leginkább rettegünk? Saját múltunktól: üldöznek bennünket fájó emlékek, kínoznak
bennünket jóvátehetetlen mulasztások. Mindez igaz, és ha az ember betegesen megragad
múltjánál, depresszióssá válik. A hívőnek más megoldási lehetőséget nyújt Jézus: a
megbocsátást. A képben azonban megjelenik egy harmadik szereplő is: a mennyei
Atya. Ő a szőlőműves. Az Ő kegyelme működik bennünk. Pontosan ennek a harmadik igazságnak
a kapcsán, ez a példabeszéd sokat mond az Egyházról is. Nem sok szőlőműves tudás kell
ahhoz, hogy megértsük, hogy jóllehet a gyümölcsöt a szőlőág adja, de mindennek belső
ereje a szőlőtő, amelyből az életerőt adó nedv érleli a gyümölcsöt. Az Egyháznak is
van egy külső arculata, amely néha bőséges szőlőfürtöket ringató ágakhoz hasonlít,
néha, sajnos, elszáradt gallyakhoz, de van egy belső életadó erőforrása is, Krisztus,
a szőlőtő és van egy kifogyhatatlan életadó ereje, a mennyei Atya. Merjünk magunkról
is így gondolkodni, de ne csak negatív, hanem pozitív szempontból is. Mi vagyunk azok
a szőlővesszők, amelyek kifelé, az emberek és a világ felé mutatják a kereszténység
gyümölcseit. Minél szorosabban kötődünk Krisztushoz, annál bőségesebb termést hozunk.
De higgyünk abban is, hogy az Atya működik bennünk, Ő ügyel gondviselő szeretetével
életünk fölött, az Egyház élete fölött, a világ sorsa fölött. A mai keresztényeknek
több bátorságra, nagyobb bizalomra és odaadóbb belső lelki életre van szükségük. Erre
biztat bennünket a szőlőtőről és szőlővesszőről, vagyis az Atyáról, a Fiúról és a
rólunk szóló szép példabeszéd.