Szentmártoni Mihály S.J. elmélkedése Húsvét 3. vasárnapja
A FELTÁMADT JÉZUS AJÁNDÉKA (ApCsel
3, 13-15. 17-19; 1Jn 2, 1-5a; Lk 24, 35-48)
Húsvét harmadik vasárnapjának
első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szakasz, amelyben Szent Péter szenvedélyes
beszédét halljuk Jézus feltámadásáról. Az Apostol bűnbánatra szólítja fel hallgatóit.
Ez ránk is érvényes logika: ha valaki rádöbbent arra, mi mindent tett érte Isten,
akkor kénytelen bevallani, hogy mindezt nem érdemelte meg és bocsánatot kér Istentől
hálatlanságáért. Biztosan szebb lenne ez a világ, ha több hála és köszönet lenne az
emberek szívében.
A második olvasmányban Szent János kifejti, hogy bűneink
bocsánatát Jézus Krisztusnak köszönhetjük. Ő a mi szószólónk az Atyánál, tehát nem
kell rettegnünk a megtorló Istentől: a bűnbánat nem az elkárhozottak félelméből táplálkozik,
hanem a megváltottak szeretetéből.
Szent Lukács Evangéliumában olvassuk, hogyan
találkozott Jézus először a feltámadás után a még mindig félelemtől gúzsba kötött
tanítványaival. Jézus igyekszik eloszlatni félelmeiket, hagyja, hogy megérintsék,
eszik velük, meleg szavakkal bátorítja őket. Mikor mindez mintha nem lenne elég ahhoz,
hogy felszabadítsa őket, egy újabb taktikához folyamodik: „Ekkor megnyitotta értelmüket,
hogy megértsék az Írásokat”. Hirtelen váratlan fordulat állt be a tanítványok lelkében:
felismerték Jézust, és fenntartás nélkül vállalták a rájuk bízott küldetést, hogy
tanúi legyenek mindannak, amit átéltek. De milyen tapasztalatokról, élményekről van
szó? Figyeljük meg, hogy ez az új látásmód a múlt tapasztalataira vonatkozik, amelyek
most hirtelen mind új fényben jelennek meg: Jézus élete, személyisége, szenvedése,
halála és feltámadása. Egyszerre mindez világossá vált az apostolok előtt, mert megtalálták
azt a fonalat, amely mindent egységes egészbe fűz.
Ez a mi életutunk is. Meg
kell tanulnunk újra értékelni saját múltunkat, meg kell találnunk tapasztalataink
mögött azt a vezérfonalat, amely egységes egészbe fűzi „életünk történetét“. Milyen
az én „élettörténetem“? Három lehetőség között választhatunk:
A múltat
lehet átkozni, mint terhet, amelyre gondolni sem akarunk. Ez a „múlt“ lehet nemcsak
valami esemény, pl. egy tragédia, amely eltemette ifjúkori álmainkat, hanem személy
is, valaki, aki megbántott bennünket, és akinek nem tudunk megbocsátani, valaki, aki
megalázott bennünket és a seb még mindig sajog, egy szeretett személy árulása, ami
miatt még ma is fáj a lelkünk. Ez volt Júdás esete: megátkozta magát és sorsát és
élete kétségbeesésbe torkollott.
A múltat lehet siratni, mint elmulasztott
esélyt, amely soha többé nem tér vissza. Sok mindent megtehettünk volna, sok mindent
megtanulhattunk volna, de nem tettük meg. Hasonló érzés támadhat bennünk egy szeretett
személy halála után, amikor bánt a lelkiismeret, hogy miért nem szerettük jobban,
miért nem törődtünk többet elaggott szüleinkkel, amíg köztünk voltak; most már nem
tehetünk semmit, semmit sem lehet jóvátenni. Siratni lehet az eljátszott időt, az
elásott talentumot, a parlagon hagyott képességet. Ez volt Péter esete: elsiratta
gyávaságát, amely odáig vitte, hogy elárulja Mesterét, de könnyei elnyerték a megbocsátást.
A
múltra gondolhatunk hálával, vagyis úgy, hogy múltunkban felfedezzük Isten
szeretetének csodálatos jeleit: hogyan óvott meg bennünket valamilyen nagy veszélytől,
hogyan irányította életünk menetét úgy, hogy minden a javunkra vált. Ez volt Mária,
a boldogságos Szűz magatartása, aki az angyali üdvözlet után elénekelte szíve legszebb
énekét, „Magasztalja lelkem az Urat“ és ajándékul megkapta Jézust.
A mi élettörténetünk
az a tartalom, amely elkísér bennünket a sírig és azon túl, amikor nekünk kell majd
elmesélnünk azt Isten ítélőszéke előtt. Ezt az élettörténetet azonban már itt és most
el kell kezdenünk írni. A halálunk pillanatában kimondott utolsó szavunk csupán tömör
összefoglalója lesz annak, amit addig elmondtunk életünk során. Milyen szavakkal szeretnénk
búcsúzni ettől az élettől és megjelenni Isten előtt? Az átok, a bűnbánat vagy a hálaadás
szavaival?
A feltámadás hite arra bátorít bennünket, hogy értékeljük át múltunkat,
hogy lássuk, milyen jó volt hozzánk az Isten és ismételgessük gyakran: „Minden ajándék“.
Igen, minden Isten ajándéka: az élet és az egészség, a béke és a barátság, a hitves
és a gyermek, a szülő és a nagyszülő. Ha képesek vagyunk arra, hogy minden új napunkat
úgy éljük meg, mint Isten ajándékát, akkor saját múltunk dalol majd nekünk Isten szeretetéről.
Ezt értették meg Húsvét reggelén a tanítványok, ez az a húsvéti hit, amely azóta is
másmilyen szemekkel képes látni a világot.