A hiteles tanúságtétel – P. Szentmártoni Mihály SJ elmélkedése

Húsvét második vasárnapjának első olvasmánya az Apostolok Cselekedeteiből vett szakasz, amely pillanatfelvételt ad a jeruzsálemi hívők életéről. Megtudjuk, hogy nem akadt köztük szűkölködő, mert a jobb módúak kisegítették a szegényebbeket. Ez nekünk is üzenet, hogy felelősek vagyunk azokért, akik bármiben szűkölködnek: lelkiekben vagy anyagiakban.

A második olvasmányban Szent János egybe kapcsolja az Isten iránti szeretetet az emberek iránti szeretettel. Ez a szeretet nem pusztán elérzékenyülés, hanem megmutatkozik Isten parancsainak megtartásában. Isten parancsai ma is érvényesek.

Az Evangéliumban Tamás apostol lép a színre. Valahogy már megszoktuk, hogy amikor ezt az evangéliumi leírást halljuk, akkor a “hitetlen Tamásra” gondolunk és keményen elítéljük őt, amiért nem akart hinni. Tamás gyanakvó magatartására lehetséges azonban másmilyen magyarázat is. Ha Tamás helyett a többi tanítvány viselkedését figyeljük, akkor esetleg Tamás is más fényben jelenik meg előttünk.

Itt tulajdonképpen az Apostolok első kudarcával találkozunk saját körükben. Tamás nem hisz nekik, pedig ők látták Jézust. Tehát tényekről beszélnek. Nem használ semmit, Tamás nem hisz nekik. El tudjuk képzelni, mennyire meglepődtek ezen az Apostolok, talán kicsit nehezteltek is Tamásra. Három évet töltöttek együtt Jézus társaságában, jól ismerték egymást, nem voltak titkaik egymás előtt, és most Tamás mégsem hisz nekik. Miért nem hisz nekik Tamás?

Tamás hitetlenségének hátterét kereshetnénk jellemében. Talán gyanakvó típus volt, talán túlságosan ki volt ábrándulva az események fejleménye miatt, lehetséges az is, hogy kicsit irigykedett a többiekre, hogy ő nem volt ott a Jézussal való első találkozáson. Sorolhatnánk az okokat, de valahogy érezzük, hitetlenségének igazi oka nem ez, hanem az Apostolok gyenge tanúságtétele. Feltámadt az Úr, mondják Tamásnak oly egyszerűen, mintha azt mondanák neki, hogy jó halfogás volt. Állítják, hogy Jézus él, de nem történik semmi. Szinte halljuk, amint Tamásból kitör az ellenvetés: „Jézus feltámadt, állítjátok ti, de akkor miért ültök továbbra is itt félelemtől reszketve; miért nem mentek Annás és Kaifás főpapokhoz, vagy Heródeshez és Pilátushoz és nekik mondjátok el a nagyszerű hírt? Miért nem mentek ki a nép közé és nekik hirdetitek az örömhírt? Jézus feltámadt, mondjátok ti, de hát akkor mitől féltek? Miért nem mutatkozik meg ez a nagyszerű hír a viselkedéseteken és magatartástokon? A történelem legnagyobb eseményéről beszéltek, de közben itt ültök tehetetlenül. Uraim, kollégák, tanúságtételetek nem hiteles, viselkedésetek nincs összhangban azzal, amiről beszéltek. Nem hiszek nektek, nem tudok hinni nektek. Mutassátok meg tettekben, hogy az igazat mondjátok”.

Így valahogy tudnánk rekonstruálni Tamás hitetlenségének hátterét. A kép hirtelen megváltozott. Hitetlensége érthetővé válik a többiek gyenge tanúságtétele miatt.

A helyzet, sajnos, ma sem különb. Mi is gyakran panaszkodunk, hogy a világ nem hisz nekünk, hitetlenséggel, közömbösséggel vádoljuk az embereket, de ne csak őket okoljuk emiatt; lehetséges, hogy a mi tanúságtételünk sem meggyőző.

Az Egyház nemcsak hirdeti az Evangéliumot, hanem éli is azt. Ezért a hívőknek jelen kell lenniük a nyilvános életben, el kell fogadniuk azt, hogy hitükért esetleg kicsúfolják, vagy hátrányos megkülönböztetésben részesítik őket. Mindez kijutott Jézusnak is a földi életében.

Az Apostolok későbben, amikor megkapták a Szentlelket, bátran hirdették, hogy Jézus feltámadt. Ekkor már életükkel tanúskodtak amellett, amit hirdettek. Hagyjuk, hogy minket is áthasson a feltámadás örömteli hite, amit aztán bátran másoknak is tovább adhatunk.

(ApCsel 4, 32-35; 1Jn 5, 1-6; Jn 20, 19-31)