„Nagypénteken az Úr Jézust helyeztük sírba embertársainkban” – P. Tőkés György beszámolója az abruzzói nagyhétről

Tőkés György jezsuita szerzetes pap, aki jelenleg a római Pápai Gergely Egyetemen folytatja felsőfokú dogmatikus teológiai tanulmányait, az abruzzói földrengés hírére azonnal a helyszínre sietett, hogy lelkipásztori gondozásban részesítse a természeti katasztrófa által sújtott térség lakóit.
Visszatérve Rómába felkereste stúdiónkat, hogy beszámoljon a teljesen elpusztult Onna helység sátorvárosában megélt Nagyhét és Húsvét eseményeiről.

Nagykedden estefelé már egészen világossá vált, hogy menni akarok a földrengés sújtotta vidékre és segíteni az embereken, akiknek Krisztus szenvedésében lett részük. Szerdán reggel az első vonattal Ternin keresztül érkeztem L'Aquila-ba. A város fele közeledve a vonatból már láttam az első beomlott házakat, a földrengés nyomait. Jellemző talán az akkori földrengés utáni helyzetre, hogy a vonatban a végére már csak én egyedül voltam, vagy esetleg ketten, hárman lehettünk legtöbben. Az állomáson megtudtam, hogy kell Onna-ra jutni, a kis faluba, ahol a hírek és képek szerint a legnagyobb veszteséget okozta egy kis helyen az életekben és a házakban a földrengés. Előbb akartam keresni a városban, L'Aquila-ban valaki felelős egyházi személyt, akin keresztül eljuthatnék oda, ahol szükség lenne a segítségemre. A város központjában lévő püspöki hivatalt ajánlották, így arra indultam el. A város lakatlan volt már, az utcák üresek, mintha egy szellemvárosban jártam volna. Nem akartak beengedni, mert veszélyes volt. Aztán mégis megengedte az őr, csak felhívta a figyelmemet, az utca közepén járjak. Valóban veszélyes lehetett, hiszen az utcára dőlhetett volna akármikor egy földmozgás hatására az épület. A Dóm téren megtaláltam a püspöki hivatalt, de az épület zárva volt, hiszen az is szemmel láthatóan megrongálódott, veszélyessé vált. Így aztán folytattam eredeti célom fele az utamat. Gyalog mentem kb. hét, nyolc kilométert, amikor megkérdeztem egy mentőautós csapatot, merre kell Onna-ba menni. Ők ennem, innom adtak és elvittek Onna-ba.

Itt nemsokára találkoztam két szerzetesnővel, akik Onna-ban működtek hosszú idő óta, de ők is kint laktak a falu mellett felállított sátorfaluban. Beszámoltak arról, hogyan menekült meg más darabokra tört szobor mellett a Szűzanya szobra. Aztán találkoztam egy pappal, akiről kiderült, rendtársam, aki egy fiatal csoporttal jött felajánlani segítséget a bajba jutottaknak. Első nap hozzájuk csatlakoztam, sátorokat állítottunk fel egy L'aquila-i táborban. Másnap aztán sikerült egy kisebb sátort kapnom Onna-ban, a táborban, amit kápolnának rendeztem be, ahol fogadtam az embereket gyónásra és beszélgetésre. A két nővér segített az emberek értesítésében. Így aztán sok emberrel találkoztam, beszélgettem, sok könnyekkel átjárt élménybeszámolót hallottam. Ezeknek a lényege az volt, hogy hálát adnak az Istennek, mert csodásan megmenekültek, ha mindenük, a házuk odaveszett is. Igaz, az elején inkább azok jöttek, akik házukat vesztették el, nem családtagjaikat.

A hely plébánosával esténként egy másik sátortáborban rendeztük meg a Nagyhét liturgikus cselekményeit, míg a szálláshelyemen, Onna-ban olasz jezsuita paptestvérem látta el ezeket a feladatokat. Szerencsére Húsvétvasárnap végre nekem is sikerült az itteni emberekkel közösen ünnepelni a szentmisét. Nagy és szép kihívást jelentett itt tartani homíliát a feltámadásról, a Feltámadott Úrról. És mégis, úgy érzem sikerült ezt a kettőt együtt átjárni a hittel, és azt kifelé is közvetíteni Jézus erejével. Hála legyen Istennek ezért, hiszen pont ez az, amire rászorulnak. Mert nagyon mély, élettel, léttel, Istennel kapcsolatos kérdések merültek fel az emberekben. És tudni kellett helyes és hitem szerinti válaszokat adni, kínálni. Az is megmutatkozott, hogy mivel a tragédia közösségi volt, a közösség tragédiája volt, ezért a fájdalom is a közösségé lett. Megoszlott, megkönnyebbült, elviselhetőbbé lett a közösségben, annak erejében.

Csak miután visszajöttem Rómába, egy telefonbeszélgetésben kezdtem el sírni, most gyászoltam meg szenvedett és elhunyt embertestvéreimet. Azt mondtam, valódi Húsvétban volt részünk mindannyiunknak: Nagypénteken az Úr Jézust temettük el embertársainkban, és vasárnap már csak a testek feltámadása hiányzott az Úr Jézus Húsvétjából.